Hathetes csecsemőt temettek Orbaiteleken. A temetés előtt a faluban azt beszélték, hogy füst- vagy talán vízmérgezéstől halt meg. Aztán a halottkém látlelete alapján kiderült, hogy tüdőgyulladása volt.
A kis Tünde Katalin október elsején született, Pál Ferenc és Kinga harmadik gyermeke volt. Szülei nem kereszteltették meg, mint ahogy másik két testvérét, a hároméves Norbertet és az egyéves és két hónapos Renátát sem tartották keresztvíz alá. Reformátusok, de gyermekeik (még) pogányok, ami az egyház szemszögéből nagyon nagy baj.
Amikor a temetés ügyes-bajos dolgait intézték, az egyház Józsa Ferenc presbiter által tudatta a szülőkkel — akik a kepét is kifizették utólag —, hogy elhunyt gyermeküknek nem jár szokásos gyászszertartás és harangozás sem. A beszolgáló lelkész a sírnál ugyan elmondja a vigasztaló imát, de a koporsót nem kísérheti a halottasháztól a temetőig.
Uram, Istenem! Mit vétett ez az ártatlan kisded, aki az egyház tanítása szerint a Te teremtményed, még akkor is, ha pogány?! Miért nem lehet egy bűnben született, de bűnt el nem követett, ártatlan gyermekért harangozni? Miért nem lehet ugyanúgy eltemetni, mint egy bűnös halandót? Miért kell a szülők mulasztásáért az elhunyt gyermek kegyeletét bántani?
E kérdéseket feltettük az orbaiteleki református gyülekezet presbiterének, Józsa Ferencnek is, aki elmondta: a gyülekezet nemrég pap és kántor nélkül maradt. Mindketten úgy távoztak a faluból, hogy még a parókia kulcsát sem hagyták hátra. Mivel a presbiter egyedül nem dönthet, felhívta nt. Szőcs Lászlót, a Kézdi-orbai Református Egyházmegye esperesét, és ő rendelkezett a temetés módjáról. Isten szolgáját mi is felhívtuk, és arra kértük: indokolja meg döntését. Mivel a csecsemő pogány volt, nem tartozott az egyház tagjai közé, s az egyházon kívülieknek nem lehet harangozni, ,,mert a harang az egyház tulajdona" — mondta az esperes. Ugyanezen okok miatt az egyház szolgáltatásaiban sem részesülhet. Később az esperes visszahívott, és közölte: időközben beszélt a kolozsvári püspöki hivatallal, és felettesei engedélyezték, hogy ebben az egy esetben harangozzanak, de a pap csak a sírnál tarthat temetési szertartást. Furcsa és megdöbbentő magyarázat, de ha az esperes mondja…
Mivel ilyen eset máshol is előfordulhat, megkérdeztük más református lelkészektől, ők miként cselekednének hasonló helyzetben. A papok egybehangzó véleménye az volt, hogy a református egyház nem kirekesztő, hanem befogadó egyház, így emberi módon járnának el. Megtagadni a harangozást középkori szokás — mondta az egyik lelkész —, és egyébként nem a halottnak harangoznak, az ige alapján mondott imát sem a halottnak mondják, hanem a hátramaradt gyászoló család és a gyülekezet vigasztalására. Amúgy az egyház törvényeiben sehol sincs olyan rendelkezés — mondják az avatottak —, amely megtiltaná a harangszót egy megkereszteletlen gyermek halálakor. Józsa Ferenc teleki presbiter szerint a püspökségnek e kérdésben állást kellene foglalnia, azt egy körlevélben minden gyülekezet presbitériumával ismertetni, mert milyen dolog az, hogy most kivételesen megengedték a harangozást, s ha még egyszer, ne adj’ Isten, ilyen esettel szembesülnek, akkor ismét nem tudják, miként járjanak el?
