Csak két napot szakíthat ki zsúfolt programjából – mondja az anyja. Éppen hazaszalad, fordul is vissza, mert Új-Zélandra kell utaznia egy szakmai konferenciára. Tudom, hogy erre rég készül. A nagyvilág geológus hírességei közül sokan részt vesznek az új-zélandi programban, köztük a kaliforniai Stanford Egyetem pro­fesszorai is, akikkel mintegy másfél évtizede számos konferencián és expedícióban vett részt több kontinensen a világ geológusképzésének éllovas egyetemén. Apja­ként, természetesen, örülök ennek a meghívásnak.
Heteken át folyik az időpont-egyeztetés a családdal, és vélem is. Szerencsémre a számítógépet is magammal hoztam a klinikára. Így Skype-on is tudunk értekezni, de telefonon is többször keresett. Leg­nagyobb meglepetést akkor okozta, mikor bejelentette: programja annyira felpörgött, hogy visszamondja az új-zélandi szereplést, és egy hétre hazautazik.
Majdnem pánikba esve próbálom meggyőzni, hogy ne tegye. Betegségeim nem olyanok, hogy a "két kaszás" – 77 évem – egyik napról a másikra "vágjon le". Vegyen részt a konferencián, s utána jöjjön haza, de remélem, hogy az eleve tervezett március végi hazai út sem késő. És, meglepetésemre, nem tudom meggyőzni. Határozottan kijelenti: "Édesapa, így döntöttem. Egy geológus kolléga megy helyettem. Örült az ajánlatnak. Hazamegyek egy egész hétre".
Tulajdonképpen ez a mozzanat váltotta ki, hogy klinikai magányomban végiggondoljam, milyen is a mi kapcsolatunk? Zoltán apja fia-e vagy inkább apa és fia a viszony közöttünk?
Közben rá kell jönnöm újra, hogy fiam nem "apjafia", s mintegy mentségemre arra is rá kell döbbennem, hogy éppen az apai mulasztásaim révén az ő önállóságát erősítettem. Ez nem változtat azon, hogy tulajdonképpen "rossz apa" voltam. Ennek bizonyítására egy egyszerű példa: mikor gyerekeink általános iskolások voltak, és valamelyik messziről érkezett vendég megkérdezte, hogy hányadikosok a gyerekek, nem tudtam.
Családi viszonyaink úgy alakultak, hogy tanárnő édesanyjuk tudott ezt-azt, ami az iskolával kapcso­latos az Anikó lányunk és Zoltán fiunk esetében. Valószínű, hogy ebbe a viszonyrendszerbe családi hagyomány is beépült. Édesapám érdeklődött ugyan a dolgaim és történeteim iránt, de a döntést már serdülőkoromban teljesen rám bízta. Iskolás ügyeimet édesanyám rendezte. A háború után ő alkudta ki, hogy az internátusi kvótát például mi lencsével egyenlítsük ki. Cséplőgép garnitúránk volt, édesapám lencsésárpából kérte a vámot akkor is, ha búzát csépelt. Lencsénk bőven volt. Ez a gazdálkodási szokás a "kicsi magyar világ" röpke négy esztendeje alatt alakult ki. Miután apámat kuláklistára tették, és gazdaságilag teljesen lerongyolódtunk, akkor is anyám kuporgatta ki a bentlakással járó díjat. Az apai önállóságra nevelés nem tudatosan megfontolt valami volt, "jött magától".
Miután a kézdivásárhelyi Római Katolikus Nagy Mózes Főgimnáziumból, ahová reformátusként jártam, az iskolák államosítása után nagygyűlésen megszégyenítve elkergettek, édesapámnak csak bejelentettem, hogy elszegődöm a Sovrom-Társaság Derubau útépítési cégéhez. Ezzel "származásomon" is javítottam – munkáselemmé válok –, de egy év múltán a kantai iskolánál volt tanáraim figyelmeztettek, hogy a dossziém még ott van, és menjek át a gazdasági iskolába, igaz, még "Kecske" elvtárs is ott van a rajoni KISZ-bizottságnál, aki mint kulákfiókát leleplezett. Volt valami rendes neve is, de mi csak így ismertük.
El is indultam új iskolát keresni. De útközben találkoztam egykori játszó- és osztálytársammal, Buletty Jánossal, aki azt mondta: tanítóképző indul Kézdin, menjünk oda! És odamentünk. Annak ellenére, hogy amikor viszonylag jó módban éltünk, a családban többször hallottam egyik nagybátyám kapcsán, hogy csak "rongyos tanító" ne legyen belőlem.
Hát az lett. Mikor sikeres felvételi után már képzős voltam, utólag jelentettem be, hogy tanító leszek.
– A te dolgod, fiam! – mondta apám.
Szóval meglehet, hogy a magam számára meg sem fogalmazva, de ezt az "apai vonalat" vittem magammal családi örökségként, s ezért nem tudtam, hogy a gyerekek hányadikosok. Annyit azért tudtam, hogy az iskolában remekül "teljesítenek", s erre büszke is voltam, anélkül hogy dicséretekkel halmozzam el a gyerekeket. Természetes volt, hogy tanulmányi előmenetelük jó legyen.
A lendületet adó fenéken billentés
Az apa–fiú kötődés egyik érdekes mozzanata, ami a kettőnk viszonyát és a különbségeket jellemzi, már későbbi történet. Zoltán – talán negyedéves? – egyetemista. Kolozs­várott, a geológián. Egyik reggel, váratlan időpontban, kora reggel érkezett haza. A csengetést én hallottam meg. Kinyitottam az ajtót, és belépett a langaléta fiunk – egy fejjel magasabb, mint én – kérdezem, hogy mi ez a váratlan betoppanás, és visszakérdez: nem látsz semmi különöset?
Nem láttam.
Közel hajolt, és az előszoba félhomályában megláttam, hogy a bal szemén és ez alatt hatalmas véraláfutás van.
– Mi történt veled? – faggatom.
– Egy ötödéves izompacsirta a bentlakásban részegen "magyart" keresett. Ránk törte az ajtót, és behúzott egy jobb egyenest. Ennyi történt.
– A bentlakásban, a küszöbön belül történt? És ketten voltatok?
– Igen.
– És nem próbáltátok megölni? Jogos önvédelem lett volna... – túloztam el a dolgot.
– Azon a folyosón 74-en lakunk. Ordítozott, hogy ő magyart keres. Ha visszaütünk, kitesszük magunkat annak, hogy meglincseljenek.
Akkor ilyen légkör volt az egyetemen.
Nyelek egy nagyot.
– És jelentettétek-e valahol a történteket?
– Nem – válaszolta. – Vizsgaidőszakban vagyunk. Még hátravan öt vizsgám. Ha jelentjük, elkezdenek macerálni, hogy nem volt-e nőügy a dologban, nem sértettük-e meg a nemzeti büszkeségében. Idegileg tönkretesznek. Most a vizsgákra kell összpontosítanom.
Másodszor is nyelek egy nagyot az érvek tudomásulvétele közben.
– És most mit fogsz csinálni? – kérdezem.
– Oda többé nem megyek vissza! Hetenként egy vagy két vizsgám van. Itthon maradok, és vizsgázni felmegyek Kolozsvárra.
– Hat-hét óra az út vonattal.
– Nem probléma! A vonaton is tanulok.
És ingázva jelesen vizsgázott minden tárgyból.
Nos, köztünk a jelenet által kiváltott reakciókban kereshető a különbség. Engem a tanítóképzőből többször is "kicsaptak". Volt eset rá, hogy egy március 15-i felvonulás miatt. Máskor verekedés okán.
Zoltán fiunk döntése racionálisabb. Persze, hogy a rektorátuson is megtudták a történteket. Behívatták az állattenyésztő mérnök urat is. Elnézést se kért.
A történethez hozzátartozik: az egyik fiatal geológus tanár felajánlotta Zoltánnak, hogy az ő kutatási területe Máramarosban van. Egyedül kockázatos az erdőrengetegekben járni. Neki kocsija van. Válasszon Zoltán ottani témát, menjenek együtt. És egyébként is – fejezte be a beszélgetést –, sokszor egy fenéken billentés ad lendületet a továbblépéshez. Az előrehaladáshoz. Te ezt most megkaptad. Járjunk együtt.
Íme egy mozzanat, hogy fiam nem "apjafia", apa és fia két külön entitás.

(A szerző egyik utolsó írása)