Tudom, hogy ő, bár nagy horgász volt, nem szerette a giccses dalokat, melyben pesti híd alatt valaki aranyhalat halászott ki, inkább arra figyelmeztetett, hogy a Tatros partján nem jó elaludni, s a székelyek, a 18 évesek, ne rukkoljanak bé Romániába.
Előnevét azzal érdemelte ki, hogy felvilágosította a hadtörténészeket: az első helység, ahová a szovjet hadsereg magyar földre lépett, nem a Békés megyei Battonya, hanem az Úz-völgye volt, 1944. augusztus 26-án, ahová 1994-ben emlékművet állítottunk! Már abban az évben vezérkari főnöknek neveztük ki, mert kard helyett éles tollával megszúrkodta a Bukarestig eljutó támadókat, akik ellenezték a több száz elesett magyar honvéd emlékművének felállítását. Amíg az Úz-völgyi hegyomlást próbálta megállítani, a csórékolbász fogyasztása mellett mesélte a vezérkari főnök esetét, aki hadseregparancsnokával Ökör­mezőnél átment az ezeréves határon. Lajos barátunk nem ment át az oroszokhoz, hanem két helyen is átlépett az ezeréves magyar határon: Sós­mezőnél és Dormányfalva felől a Veresvíznél, ugyanis kerülni kellett az Ojtozi-szoros felé, hogy elérhessük a zarándok­hellyé alakult Úz-völgyét, a M. Kir. honvéd kaszárnyákkal, hadikápolnával és hadi temető emlékhellyel együtt.
Úz-völgye mellett nem felejtjük el azt sem, amikor Sylvester Lajos nem írhatta le a helységnevek eredeti, ősi magyar neveit. Ekkor az Őrkő alatti, Cenk alatti városokról, az Óriáspince melletti helységekről értesített, közben hazahozta az őrnagyot, és a Véczeri-emlékmű helyreállításáért folyó küzdelmében állását vesztette. De cserébe a világraszóló deszkákra állította Csurka István, Sütő András, Illyés Gyula drámáit.
Sylvester Lajos azzal a meggyőződéssel távozott az örök harcmezőkre, hogy Háromszék népe és szerte a világon, ahol írásait olvassák, követőkre, tisztelőkre és emlékezőkre talál.