Talán éppen ez az élni akarás határozta meg nemcsak személyiségedet, de életművedet is, mindazt, amit hátrahagysz nekünk örökségül. Az élni akarás érződött abban, ahogy örökmozgóként jártad a megyét, keresve a múlt emlékeit és a jelen forrásait, melyekből erőt meríthet az ember, ahogy nyitott szívvel, derűsen meghallgattad mindazokat, akikkel riporterként a sors összehozott, ahogy aggódón vetetted papírra gondolataidat, amikor itthon, Székelyföldön vagy tágabb pátriánkban, a Kárpát-medencében olyan dolgok történtek, amelyek a te szilárd értékrendszered szerint veszélyeztették megmaradásunkat, nemzeti identitásunk megőrzését. Sosem riadtál vissza véleményed kinyilvánításától, és igen, figyelni kellett arra, mert konok elkötelezettséged, megingathatatlan hited a székelyföldi magyar közösség jövőjében egyszerre volt elgondolkodtató és példát mutató. Publicisztikád mögött mindég is felsejlett az ember: olyasvalaki intett, figyelmeztetett, aggódott vagy éppen, ritkábban, ünnepelt, aki tetteivel is rendületlenül szolgálta és szerette közösségét.
Majdhogynem fél évszázad a köztünk levő korkülönbség, s már temetni is tanítasz. Eszembe jut: egyike voltál azoknak, akik támogatták, hogy huszonéves fiatalként, tanulmányaim elvégzése után hazatelepedjek szülővárosomba, Sepsiszentgyörgyre. Hited cselekvő volt, akkor is.
A Háromszék munkaközössége nevében búcsúzunk. Élni akarok, írtad. Élni fogsz, Lajos, mondjuk, mert nyomot hagytál a világban és bennünk, és mert mi is élni akarunk. Nyugodj békében.