Na, de a nagylány azt gondolta magában, még korán van, ráér a főzéssel, inkább átmegy a szomszédasszonyhoz beszélgetni. Át is ment, csak akkor ijedt meg, amikor látta, már nagyon fönt jár a nap. Hazaszaladt, föltette az ételt, s rakta a tüzet nyakra-főre. Amikor már jól főtt az ebéd, eszébe jutott, hogy valamit még nem mondott el a szomszédasszonynak. Megint átment hozzá. Hát amikor visszajött, látta ám, hogy kozmás lett a bableves. Nagyot kiáltott, s lekapta a fazekat a tűzről, hogy a levest majd kiönti, és főz helyette másikat. Félt, hogy a bátyja megszidja, ha kozmás ételt visz neki. Amikor éppen öntötte a levest a moslékba, a háta mögött egyet bőgött egy borjú. Azt gondolta a lány, a borjú most elmegy a faluba, s elmondja, hogy ő odaégette a bablevest, s akkor nem megy férjhez soha. Megfogta a borjút, s nem törődött többet az ebéddel.
Eljött a dél. Odakint már várták az ételt, de hogy nem vitte senki, a legény a nagyobbik lányt hazaküldte, nézze meg, mi van otthon. A lánynak a nénje elmondta, mi történt vele, meg hogy a borjút miért nem ereszti el. Hát a másik lánynak se kellett több, odaállt ő is, s segített fogni a borjút. Azok meg odakint várhattak.
Egy idő múlva azt mondja a legény a másik lánynak:
– Eridj már haza te is, mert ma nem ebédelünk!
Hazament a legkisebb lány is, de az is otthon ragadt a borjút fogni, s meg se mozdult. Végre rászánta magát a legény, és hazament, hogy lássa, mi van a lányokkal. Kérdezi tőlük:
– Na, ti három istenverték, mit csináltok itt?
A lányok elmondták, minek fogják a borjút. Haragudott a legény, s odakiáltott:
– Mind a hármatokat világgá zavarlak!
A lányok kétségbeesve könyörögtek neki, inkább fogja ő is a borjút. Ahogyan a legény ezt hallotta, megfordult, s elindult a kapu felé. Onnan még visszaszólt:
– Hát én most elmegyek országot-világot próbálni. Ha még olyan három bolondot találok, mint ti vagytok, akkor jó. De ha nem, elkergetlek benneteket.
Azzal a legény elment világnak.
Beér egy faluba, látja, hogy egy kotlós körül ott a sok csibe, egy öregasszony meg üti-vágja a kotlóst. Odaszól:
– Hé, öreganyám! Minek bántja azt a kotlóst?
Azt mondja az öregasszony:
– Hát azért, mert nem szoptatja a csirkéket!
– Azért nem kell a kotlóst agyonverni. Van-e kásája?
– Van – felelte az asszony.
– Hát akkor főzze meg, s adja a csirkéknek.
Az asszony úgy is tett. Amikor kiszórta a főtt kását, látja, hogy a kotlós tüstént hívogatja a csirkéket a kására. Többet nem is bántotta.
Akkor a legény továbbment. A harmadik faluban éppen házat építettek. Odaköszön nekik:
– Jó munkát!
Azok visszaszólnak:
– Nincs itt jó munka! Már két éve építjük ezt a házat, de van itt egy kis gerenda, húzzuk, húzzuk kétfelé, hogy olyan hosszú legyen, mint a többi, de csak nem nyúlik meg.
A legény ekkor elővett egy másik gerendát, hozzátoldotta a kis gerendához, s mindjárt jó lett.
Azzal ment tovább. Alkonyodáskor beért egy faluba, s látta, hogy az egyik udvarban sok nép áll, kezükben mindenféle ringy-rongy, s hadonásznak vele.
– Hát maguk meg mit csinálnak itt? – kérdezi tőlük.
Azt feleli az egyik asszony:
– Talán nem látja? Felhajtjuk a legyeket a padlásra.
– Aztán minek?
– Csak azért, mert nagyon elszaporodtak, s bántják az állatokat.
– Azokat ugyan hiába hajtják, úgyis megint lejönnek.
Azt mondja egy másik asszony:
– Lejönnének, ha tudnának. Csakhogy mi elvesszük ám a létrát.
Akkor a legény egy szót sem szólt, sarkon fordult, ment haza. Otthon a lányoknak elmondta, hogy maradhatnak, mert látott már több bolondot is, nemcsak őket.
Örültek a lányok, de hiába örültek, mert azért eljárt a hírük, és nem mentek férjhez soha.
Ha férjhez mentek volna, akkor talán ez a mese is tovább tartott volna.