...s most, az esemény küszöbén közölték a magyar nagykövetség megbízottjával, hogy formai és tartalmi kifogásaik vannak Nyirő József pünkösd vasárnapjára beütemezett újratemetése ellen. S hogy a húrt a végsőkig feszítsék – ez is régi román politikai játék –, sem a tiltást, sem az engedélyt nem fogalmazták meg egyértelműen. Lebegtetik, bár aligha elképzelhető, hogy leállítanák azt. Hisz túltennének akkor még Ceauşescué­kon is, akik fogcsikorgatva ugyan, de 1966-ban engedélyt adtak Tamási Áron farkaslaki elhantolására.
Az Antonescu–Ponta páros tűzzel játszik, amikor populista-nacionalista-magyarellenes politikával kíván bosszút állni az RMDSZ-en s ezúttal az egész erdélyi és székelyföldi magyarságon. Visszaüthet. És ahogyan most a tervezett Nyirő-újratemetés ügyében bekavartak, túllép minden határon.
Igaz, szabállyá vált mifelénk, hogy amatőr, irodalmi kérdésekben képzetlen és járatlan többségi firkászok bélyegeznek meg egy-egy erdélyi magyar írót, irredentizmus, horthyzmus, románellenesség vádjának lobogtatásával újra és újra ki akarván üldözni szülőföldjéről.
Nyirő valóban nehezen élte meg az impériumváltást, a román hatalomátvétel után a székely közösség jogfosztását és kiszolgáltatottságát drámai erejű novelláiban, regényei­ben örökítette meg, nem túlságosan kedvelte szülőföldje új urait, s volt bátor ezt papírra is vetni. De románnép-ellenes nem volt. Az erdélyi és székelyföldi magyar emberek szívükhöz közel állónak, sorsuk krónikásának érzik, és örülnek, hogy végre – hosszú évek mellőzése és száműzetése után – visszatalál szülőföldjére. Vajon honnan veszik a jogot és bátorságot kis és nagy román politikusok, hogy ezt a végrendeletében is megfogalmazott akaratát ostoba vádaskodásaikkal megakadályozzák?
Pimasz hangoskodásuk mellett felháborító, hogy kettős mércével mérnek: Octavian Gogát például tanítják elemitől egyetemig, egekbe emelik, holott politikai életútja meglehetősen zűrös, még miniszterelnöke is volt a fasizálódó Romániának. De nagy költő volt, s az életművet illő értékelni, nem politikai eltévelyedéseit.
Joggal várjuk tehát a románság szószólóitól, bízzák ránk, tudósainkra és olvasóinkra irodalmi-szellemi értékeink megítélését, s ne rázza a hideg se a Székelyföldön gyökeret vert románokat, se a bukaresti urakat egy-egy új magyar szobor vagy kegyeleti esemény okán, s főként ne akarják elhitetni nemzettársaikkal, hogy egy-egy mű irodalmi értékét a mindenkori román politikához való viszony határozza meg.
És ami most e zilált események közepette még nagyon fontos, és amit elvár közösségünk: a hazai magyar politikusok ne rántsák választási kampányuk mocskába-mocsarába a hosszú és fájdalmas száműzetéséből halálában végre hazatérő író szellemét.
Simó Erzsébet