Szerteindázó beszélgetésünk egyik eleme az Ojtoz-völgyi katonáskodása mellett az volt, hogy mi is történt azokkal az ,,ukránokkal" ― a Vlaszov tábornokhoz csatlakozva a németekhez átállt volgai németekkel, ukránokkal, tatárokkal, kaukázusiakkal és más nációkhoz tartozókkal ―, akik az Ojtoz völgyén át, s amint utólag megtudtam, Ozsdola fölött érkeztek Háromszékre, itt több helyen engedélyeztek számukra egy-két napi pihenőt, amely után ― értsük most szó szerint ― lóhalálában menekültek tovább a Kárpátok felé nyomuló szovjet hadak elől, mert tudták, ha beérik és ,,befogják" őket, akkor a legkegyetlenebb halállal lakolnak a hazaárulás ürügyén, ami egyébként ebben az esetben nem is találó megnevezés, mert országárulásról, a kommunizmus elárulásáról lehet ugyan szó, de hazájuk, az nem volt, hisz a tatárokat már 1941-től kezdték áttelepíteni a Krím térségéből Szibériába, a volgai németeket etnikai gyökereik miatt minősítették árulóknak, s az ukránok közül mintegy hétmilliónyi halt meg az éhínség állami, illetve pártos megszervezése következtében, mert hivatalból osztályellenségnek minősítették őket.
Hogy mi lett ezekkel a szerencsétlen menekültekkel, akiket a háromszéki magyar lakosság rokonszenvvel, de a szenvedés és szegénység, az éhezés láttán borzadállyal és tehetetlenül nézett, magam sem tudom. A szovjetek, amint mondtam, hazaárulóknak nézték őket. Írni a háború befejezése után csak negatív értelemben lehetett róluk, a szovjetbérenc magyar tollforgatás jeleskedett is ebben, s a vlaszovisták, miután az amerikaiak előtt letették a fegyvert, a nemzetközi egyezmények betartásában bizakodva, a szovjet KGB kezébe kerültek, amelynek kivégzőosztagai már hazatérésük előtt lemészárolták őket.
Antal István kézi fűrészt emelt le az istálló oldaláról, és mondta ennek a történetét. Kenyérrel, szalonnával, egy-egy kötés szénával vagy egy-egy vödör abrakkal teheneket vásároltak, illetve cseréltek a menekülőkkel. Maga is otthon járt katonaként, megtekintette az ,,ukrán" menekülttábort is a csordalegelőn, s emlékszik, két kerékpárt is rátukmáltak az éhező emberek élelemért és gabonáért, szénáért.
Én háromszéki sorsukat Sepsiszentgyörgyig, illetve Oltszemig követhettem nyomon a visszaemlékezések révén. Ott vagonírozták be őket a németek, elhagyatván vélük minden ingóságot, ami még náluk volt. Lovat, szekeret, a csontvázzá soványodott teheneket, a ,,karovákat", amelyek a háború utáni szegénységben részben pótolták a vidékünkről elhajtott vagy a hadak által helyben lemészárolt állatállományt. A szakemberek tudják, hogy a magyar időben létrehozott törzsállományt, a fajállatokat mennyire változtatta meg ez a keleti ,,marhabejövetel".
Nos, azt a mi kézi fűrészünk és a harcsafűrész közti átmenetet képező Volga menti szerszámot figyelve — talán a csernátoni múzeumban lenne a helye — eszembe jutott egyik moldvai ismerősöm, interjúalanyom elbeszélése, amit annak idején majdnem eleresztettem a fülem mellett, holott fontos adalék a szovjet kommunizmusnak hátat fordító és előle menekülő, tőlünk keletre élő népek történetéhez.
Az ország egészét átfogó, de az erdélyi részeket, a Bánságot különösen sújtó, a lakosság lelkét megtörő falurombolás szemléltetésére a moldvai csángók között, Pusztinán jegyeztem le. Interjúalanyomat, Erőss Józsefet 1949-ben, amikor a román hadseregben megkezdődtek a tisztogatások — a régi tisztikar lecserélése —, Temesvárra rendelték tiszti iskolába. Erről az időszakról mesélte:
,,Mikor reggel menyünk ki az állomásra, nézzük, hogy a tehervonatok meg vannak rakva népvel. Szekérrel, állatokval, s a vonat, ahogy állott, körülötte mind katonaság. A milicisták s a grenicsárok, ezek a határvadászok. Kérdeztük őket, de egy sem mondta meg, hogy mi van. Mikor még álldogálunk, s várunk a személyvonatra, hát még egy tehervonat béesik. Amelyik bé volt jőve, azt kicsapták, a másik béjött a helyébe. Menyünk a másik állomásra, hát ott es állott egy vonat.
Mi történt? Akkor volt a politizálás Titóval. Az ország mán össze volt menve, s Tito ki volt feszítve nagy bárddal, vaj mifélével. Csúfolták.
Mikor leszálltam Turnu Severinben, ott várt a delegátus. Tizenketten voltunk, akik mentünk abba a garnizónába (körzetbe). Akkor kérdezem, mi történt, hogy innet a népeket viszik vonatval? Aszongya, ezek a nagygazdák. Chiáburok (kulákok). A baszarabeánok (besszarábiaiak), akik el voltak futva az oroszok elől. Ide futottak, a Bánátba. Ott összegyűjtötték őket, s vitték bé Brailába. Honnét tudom ezt? Onnét, hogy amikor hazajöttem abból az iskolából, nemsokára elmentem szeget keresni, hogy építsem meg a házat s az istállót, mindent. Mikor bémenyek Brailába, látok egy falut, de egy fa sem volt benne. Mondom egy odavalósinak, idevalósi vagy-e? Azt mondja: én igen. Mi van avval a faluval, hogy egy fa sincs benne? — Azok vannak ott, akik bé vannak hozva a Bánátból, azt mondja. S a nagygazdák s a baszarabeánok."
(körzetbe)(kulákok).(besszarábiaiak)Nos, a történet világos, ez a nyujtódi fűrész értelmezhető szeletet vágott ki a világháborús históriából. A Molotov—Ribbentrop-paktum révén a Szovjetunió által elfoglalt Besszarábia lakossága is menekült a háború éveiben, ahogy tudott, a szovjetek elől. A besszarábiai — moldovai — fegyverfogásra alkalmas lakosság a szovjet hadsereg kötelékeibe került. Ezért volt feltűnően sok románul beszélő tiszt és katona a szovjet hadseregben, és nem azért, mert ennyire tömegesen álltak volna át a román férfiak a szovjet hadseregbe. (A Tudor Vladimirescu Hadsereg létrehozása más történet.) A besszarábiai lakosság másik része az ukránokkal, volgai németekkel, tatárokkal, kozákokkal stb. menekült a szovjet rezsim elől, amely nemcsak a kolhozosítással és iparosítással, hanem cirill ábécével is megajándékozta, és nem románnak, hanem moldovánnak neveztette őket.
Nos, ezek egy része — a baszarabeánok, amint Erőss Józsi bácsi nevezte őket — eljutott Erdély nyugati fertályáig. Ott és onnan szedték össze s telepítették át a román hatóságok olyan helyre őket, ahol a fa nélküli falut létrehozták.
Még ez is emberi, életmentő gesztus volt, mert ha visszahozzák őket, illetve a maradékukat Besszarábiába viszik, a szovjetek a férfilakosságot kivégzik, s a nőket, gyermekeket, valószínű, Szibériába toloncolják.
Vajon a román történetírás foglalkozott-e ezzel a ,,baszarabeán" históriával?
