Egyformán elvágytak innen azok is, akik a hetvenes-nyolcvanas években nemegyszer életük-szabadságuk kockáztatásával menekültek vagy ravaszkodták ki magukat a másik világba, s azok is, akik a megnyílt lehetőségek vonzásának engedve az utóbbi két évtizedben hagytak itt minket.
A veszteség kiszámításának módja azonban nem akármilyen kétségeket ébreszt. A kárt ugyanis negyven-ötvenmilliárd euróra becsüli egy üzleti tanulmány, melyről a napokban adott hírt a sajtó, s mely valami olyasmit sejtet, hogy a diktatúra idejebeli eljárást követték, azaz az iskoláztatási, egészségügyi és egyéb szociális szolgáltatások összegét adták össze, melyeket az állam egy személyre fordít és fordított, s mely végzettségtől függően tíz-, húszezer euróra tehető az elkészítők szerint.
Nézzünk szembe a tényekkel: a veszteség sokkal nagyobb, úgyszólván felmérhetetlen. Az az űr, melyet a kiköltözöttek hagynak maguk után népük szövetében, családjuk körében, a rokoni és lakossági háló szemei közt semmivel sem tölthető meg, miként az a nyereség is, melyben a befogadó országok és nemzetek részesülnek, mérhetetlenül nagy.
Ne szépítsük a dolgokat: a Kelet nyitott erein keresztül az életáramot magát csapolják meg a Nyugat javára, s a feladat csak az lehet: hogyan lehetne e kivándorlást az emberi méltóság és jogok tiszteletben tartásával legalább megfékezni.
Ezért is kellene már véget vetni – apropó, választások – ama politikai elit regnálásának, mely önsorsrontó módon vezényelte le a rendszerváltást, döntötte romba a gazdaságot, s rábírni a Nyugatot az unión belül és kívül, hogy kötelességének érezze olyan fejlesztéspolitikában segédkezni, mely itthon marasztalja ma oly szenvedélyesen elvágyó fiataljainkat.