Nem fogja elismerni, hogy háborús bűnöket követett el, hogy a fegyvertelen muszlim férfiak szrebrenicai lemészárlásában része volt, hogy vétett a háborús jog ellen. E meggyőződésével nincs egyedül, háta mögött tudhatja a szerb nép jó hányadát is, miként Gotovina tábornokot is hősként ünneplik a mai napig Horvátországban, holott ő már a maga 29 éves börtönbüntetését megkapta Hágában. A horvátok az ország elfoglalt részének felszabadítóját tisztelik benne, melyet villámháborúban sikerült elérni, igaz, közben 200 ezer szerb menekülését-kiűzését is a számlájára írták, bizonyára nem alaptalanul.
S aki tehát otthon sokak szemében nemzeti hős, az a nemzetközi jog számára súlyos vétkek elkövetője. Igaz, más szemüvegen keresztül ítélik meg tetteiket a hazai közvéleményt irányítók és máson a nemzetközi jogászok, ha odafigyelünk, Hágában nem a haza védelmében vívott harcukat szankcionálják, hanem ama lábbal tiprását a nemzetközi jognak, az emberiességi elvárásoknak, melyek az etnikai tisztogatás, a népirtás vétkébe sodorták a két katonát.
Marad azonban a dilemma: hogy lehet valaki egyszerre hős és tömeggyilkos?
Hágában nem csupán tettek felett ítélkeznek. Amióta a nemzetközi jognak érvényt szerző kényszerítő intézményei is léteznek, s különösen vonatkozik ez az integráció nagy feladatával küszködő Európai Unióra, a nemzeti ideológia egy idejétmúlt formája fölött is pálcát törnek. A nemzeti érdekvédelemnek azok a 19. századi formái, melyek a két tábornok cselekedetei mögött is mozgatórugóként működtek, melyek alighanem elhitették velük, és amint a reakciók jelzik, országaik közvéleményének számottevő részével is, hogy nemesnek hitt céljuk a szerb és horvát haza védelme saját területén vagy a határokon túl –Mladicék folyosót akartak nyitni a tenger felé Bosznia szerb- és nemszerb-lakta területein keresztül a magára maradt Szerbia számára – adott helyzetben szentesíti az eszközöket. A homogén nemzetállam, a nagyszerb, nagyszlovák stb. ideált, a kisebbségek létjogát és kibontakozáshoz való jogát kétségbe vonó, az intoleranciát kanonizáló ideológiákról van szó, melyeket oly keservesen megtapasztaltak Kelet-Európa "kisállami nyomorúságba" (Bibó) zárt nemzeti kisebbségei a huszadik században.
Ha meggondoljuk, hogy nálunk tankönyvek hirdetik eme ideológiát, illetve ha azok már nem, akkor a család, a pedagógusok, a sajtó informális vagy írott formában, de ennek szellemében szocializál, a pártok a parlamentben vagy azon kívül ezek szellemében cselekszenek, kampányolnak és hoznak vagy vetnek el törvénytervezeteket, nos, akkor beláthatjuk, bőven van ok az aggodalomra.