Láttak ők már karón varjút eleget, de ekkora nagy embert nem. Faggatják is nagy buzgósággal a szószólóját:
– Aztán honnan jött?
– Szórványból!
– Ott már megoldott minden gondot, s akarna rajtunk segíteni?
– Az ám! Hatalmas nagy ember, ilyen kellene nekünk több is. Igaz református, magyar ember a javából. Ő csinálta a forradalmat, püspök volt, az Európai Parlament alelnöke, brüsszeli képviselő, kitűnő szónok, aki képes egyesíteni az erdélyi magyarságot minden pártjával a sajátjába, amit most alapított. Az autonómiáról nem is beszélve...
– Képes egyesíteni Csíkot Gyergyó­val, Szász Jenőt Borboly Csabával?
– Ő igen! Előtte minden ajtó megnyílik Európában, s az autonómiát rögtön napirendre tűzik!
– Na, ezt elhiszem! De mit szól hozzá a mi papunk?
– Azt mondta, nem ismeri, nem látta még a csíksomlyói búcsún...
– De miért kellett harmadik pártot alapítani, ha úgyis egyesíti őket? Nem lett volna könnyebb kettőt egyesíteni, mint hármat?
– Te ezt nem érted, de a politikában így csinálják. Ő tud harcolni érdemlegesen a jogainkért, az autonómiánkért! Ő egy igazi forradalmár!
– Hát ez elég baj. Nagyapáink azt mondták, a forradalmárok soha semmi jót nem hoztak a fejünkre, csak ellenséget, akik leverik a forradalmat, és beverik a fejünket. A végén pedig mivel maradunk? Innen a közmondás: mondd meg az igazat, beverik a fejed. Ez történt a madéfalvi veszedelem idején: becsülettel kimondtuk, hogy nem leszünk a császárné katonái, mert mi szabad székelyek vagyunk. Hát nem lemészároltak, és elcsángált a székelység hatalmas része Moldvába? Most itt van Marosvásárhely esete: harcoltunk, tüntettünk, kiverték a szemünket, és kivándorolt a város magyarságának jó része. És még nincs vége, mert mi addig harcolunk, amíg ki nem vándorol az utolsó magyar is Marosvásárhelyről, és akkor, de csakis akkor kiírják három nyelven a város végére, hogy ez volt a székelyek fővárosa. Ez a mi győzelmünk. Pedig más nemzet elöljárói másképpen cselekednének hasonló helyzetben: például úgy, hogy eladnák a székelység által termelt összes pityókát és tejterméket, ha lehetne, uniós áron, amitől megnőne az autonómiánk, jobban, mint azt egyesek gondolnák. És lenne remény az itthon maradásra. Tanulhatnánk a román testvérektől is, akik jóval 1918 előtt megszervezték a gazdasági életüket a balázsfalvi gyűléseken anélkül, hogy három pártot kellett volna alapítaniuk négymillió román számára. Vezetőik a nemzetük érdekeit képviselték, alázattal, ahogy ezt Kós Károlynak az Astra 1911-es balázsfalvi gyűléséről írott, megrázó levelében olvashatjuk.

CSISZÉR LŐRINC ÁBEL, Sepsiszentgyörgy