Mikor várandósak vagyunk gyermekünkkel, egy sor dolgot képzelünk el róla: hogy szőke lesz, vagy éppen fekete hajú, kék szemű vagy barna, pont olyan, mint az apja, vagy netalán a nagyapja. És teljesen biztosak vagyunk abban, hogy nem lesz olyan, mint a szomszéd gyerek. Mert a miénk kedves lesz, segítőkész, éles eszű, átalussza az éjszakát, és még véletlenül sem fog a barátnőnk gyerekével verekedni.
Aztán, amikor megszületnek, teljesen elvarázsolódunk tőlük, elájulunk egy pillantásuktól, és telesírjuk a zsebkendőt egy mosolyuktól. És eljönnek a hétköznapok is. Gyermekünk egész nap sír, nem lehet letenni. Vagy éppen olyan csendes, hogy jól elvan egymagában is. Na meg ahogy nő, egyre akaratosabb lesz, netalán makacs, sőt, még a szomszéd gyermeket is meggyámbássza, amikor nem látjuk, és a nagyi szerint ő a rossz gyermek. Vagy éppen apa kis angyalkája, a mindig mosolygós hercegnő. Vagy az osztály jeles tanulója, réme, avagy viccmestere... És szép lassan el is érkeztünk a skatulyákhoz, skatulyáinkhoz. Nektek voltak, esetleg még mindig megvannak? Nekem voltak, sajnos, még vannak. Nem könnyű kimászni belőlük, de megér egy próbát, kettőt.
A skatulyázás, címkézés néha egészen ártatlanul indul, de akire rásütöttek egy nevet, jelzőt, előbb-utóbb elkezd ennek megfelelően viselkedni. Elvégre, ha mondjuk, főnökösködőnek hívjuk, biztosan olyan is. (Most nehogy megijedjetek, s azt gondoljátok, ha heti háromszor-négyszer elhangzik, hogy „milyen akaratos ez a gyermek”, azzá is válik – azért csak óvatosan a jelzőkkel.)
De mi a helyzet akkor, ha nem mondjuk a szemébe, hogy istenverésének gondoljuk, csak magunkban tartjuk annak? A szülők ki nem mondott véleménye is hatással van arra, ahogyan a gyerek önmagáról gondolkodik. Ha istenverésének gondoljuk, minek törje magát, hogy másként viselkedjék? Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a negatív címkék nem túl szerencsések. És a pozitívak?
Volt nekem egy kedves osztálytársam, aki nagyon jó tanuló volt, okos, mindig a helyzet magaslatán. Szülei is, tanáraink is így könyvelték el. Viszont volt, mikor ez a kedves osztálytárs rossz jegyet kapott, vagy nem viselkedett éppen példásan. Ezt a szüleinek meg sem merte említeni, napokat fáradozott, hogy kijavítsa a rossz osztályzatot, helytelen viselkedést, „csak a szülők meg ne tudják”. Emlékszem, hogy mindig nagyon sajnáltam, és nem értettem, mi a baj egy hetessel. Mert nem a világ vége! De bizony az volt neki, mert ő otthon az osztály jelese volt, és elvárták tőle, hogy úgy is viselkedjék. Mi több, a tanárok is sajnálkozva csóválták a fejüket, hogy hát „Pont Te?”...
És mi következik akkor, ha a skatulyázás már megtörtént? Tudunk még ezen változtatni? Úgy gondolom, sohasem túl késő, és megtanulhatjuk, hogy ne csak olyannak lássuk gyermekünket, amilyen, hanem olyannak is, amilyenné válhat. Hogyan fogjuk ezt elérni? Hát például úgy, hogy olyan új szituációba helyezzük, amelyben másként láthatja magát: „Péter, ma délután nem maradhatok itthon, így te leszel a felelős, hogy a halak és a kutya enni kapjon” – mondhatjuk feledékeny gyermekünknek. Vagy amikor gyermekünk a régi címke szerint viselkedik, kifejezhetjük érzéseinket és/vagy elvárásainkat: „Nem tetszik, ahogy viselkedsz! Akármilyen rossz is veszíteni, elvárom, hogy sportszerű legyél!”
Azonban ugyanúgy, ahogy gyermekünket, magunkat se zárjuk skatulyába: jó szülő, rossz szülő, megengedő szülő, szigorú szülő. Gondoljunk magunkra olyan emberi lényként, akiben ott a lehetőség, hogy változzon és alakuljon.
Végezetül egy idézet, mellyel kívánom, hogy legyen egyetértésben, elfogadásban és sok-sok élményben gazdag nyaratok: „A gyerekekkel való együttélés kimerítő néha, szívet, intelligenciát és kitartást igényel, mert nem mindig sikerül megfelelnünk saját elvárásainknak sem. Legyünk olyan elnézőek magunkkal szemben is, mint a gyermekeinkkel. És ha ők megérdemelnek ezer és még egy esélyt, adjuk ezt meg magunknak is. Aztán még további kettőt...”
A szerző pszichológus
A kommunikációs szülői tréningről bővebben a 0744 847 569-es telefonon vagy a daragicsreka@yahoo.com címen.
