Céljuk nem a románság által lakott területek felszabadítása volt, hanem a területszerzés. Később sem okozott lelkiismeret-furdalást az, hogy a Trianonban (1920) megszerzett területeken a románok számaránya csupán 53,8 százalék. Még így sem merték vállalni a népszavazást. Jól tudták, hogy az akkori, elmaradott bojári Románia nem lehet vonzó a polgári demokrácián nevelkedett értelmesebb erdélyi román számára! A Román Kommunista Párt — egészen az 1930-as évek derekáig — az 1920 táján bekebelezett területeket imperialista hódításnak tartotta.
Amikor a bukaresti vezetés, élén a román királlyal, a kommunista miniszterek kinevezése árán — 1945. március 13-án — Sztálintól megszerezte a 37 százalékban románlakta Észak-Erdélyt, akkor sem jelentett gondot a nem románok véleménye. A Kolozsváron tartott nagygyűlésen, akárcsak 1918. december elsején, a román politikai vezetés megígérte a nem románok teljes egyenlőségét Romániában, hisz jól tudták, hogy a békeszerződésig (1947. február 10.) bármilyen engedményt megadhatnak, ígérhetnek bőven, mert azt később úgysem fogják betartani. Oly sikeresen végezték az erdélyi magyar vezető elit ámítását is, hogy a mai RMDSZ jogelődje, a Magyar Népi Szövetség vezetői, a Százak Tanácsa levélben fordult a párizsi béke kidolgozóihoz, melyben kijelentették: Észak-Erdély magyar népe Romániában akar élni! Ők a nyelvi engedmények, a magyar iskolák felállítása, a magyar egyetem beindítása, Petru Groza miniszterelnök demagógiája által elkápráztatva sétáltak abba a kelepcébe, melyből utólag már nem tudtak szabadulni! Miután Románia a nemzetközi békeszerződés révén is birtokosa lett Észak-Erdélynek, felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, és vezetőit börtönbe zárták.
Persze népszavazásra, illetve az itt élők akaratának a figyelembevételére soha egyetlen újonnan szerzett területen sem került sor. 1878-ban, amikor az orosz cár Cahul, Izmail és Bolgrad megye bekebelezéséért felajánlotta a 80 százalékban nem románok lakta Dobrudzsát, akkor sem kérték ki a helyi lakosság véleményét. Itt főképp a muzulmán lakosságot sújtották, ők vallásuk miatt nem lehettek teljes jogú állampolgárok, akárcsak a zsidók. A mindössze 2 százalékban román három bolgár megye, a Cadrilater 1913-as megszerzése sem teremt zavart az ún. román egységért küzdők lelkivilágában.
Tény, hogy a román burzsoáziát, később pedig bármilyen színezetű politikai vezetést a legkevésbé sem foglalkoztatja az igazságosság, a méltányosság gondolata. Bármilyen területhez jutnak a ,,köpönyegforgatásos politika révén", azonnal kijelentik, hogy az illető terület ősi román föld, és a kitalált történeti jogra hivatkozva rögtön hozzálátnak a románokat ért ,,évezredes" sérelmek orvoslásához, az őslakosság felszámolásához. Eszközökben nem válogattak.
Gyásznap vagy ünnep?
Ugyanazok az emberek, akik nyíltan törnek a kisebbségi jogok csorbítására, elvárják, hogy a magyar települések lakói (is) zászlóparádéba bújtassák lakóhelyüket, és együtt ünnepeljék szülőföldjük, Erdély elvesztésének 89. évfordulóját. Egyszerűen agyrém még elgondolni is azt, hogy a magyarellenes törvénytervezetek benyújtói — mint például Dan Voiculescu, a Konzervatív Párt elnöke — úgy képzelik el, hogy december elsején a székelymagyarság velük együtt fog parádézni. Ünnepelni azt, hogy szülőföldjén többségi létére kisebbségi létre kárhoztatott. A kollektív jogoktól, a belső önrendelkezés jogától megfosztott székelyektől elvárni azt, hogy másodrangú helyzetüket ünnepeljék, több, mint arcátlanság. A székelymagyar számára, akár bevallja valaki, akár nem, december elseje gyásznap. E napon csak arra gondolhat, hogy 1918. december elsején a Gyulafehérváron összegyűlt románság az 53,8 százalékarányú többségre, az önrendelkezés elvére hivatkozva dönthet arról, hogy Erdély elszakadjon Magyarországtól, és csatlakozzék Romániához. A székelymagyar gondolhat arra, hogy ő 2007-ben a 80 százalékban magyar többségű történelmi Székelyföldön még a Románián belüli önrendelkezésre, önkormányzatra, autonómiára sem jogosult. Érdekesnek tarthatja az önrendelkezés jogának értelmezését, amely egyesekre érvényes, másokra nem! Az első világháború végén meghirdetett önrendelkezés elvéről már 1932-ben azt írta egy brassói szász író, jeles közéleti személyiség, hogy azt a nagyhatalmak találták ki a zsákmányosztás igazolására.
A székelység nyakára telepített nacionalista elit a parancsuralmi rendszerben megszokta, hogy a magyar ember december elsején vele együtt ünnepel. Talán meg sem fordul a fejükben, hogy amíg kollektív jogaitól megfosztva él, nincs miért ünnepelnie. Talán el sem tudják képzelni, hogy ami nekik ünnep, az másnak gyász. E sorok írója még jól emlékszik a nagyszabású ünnepekre, ahová parancsra kellett elmenni. Az egyik nagy ünnepségre, Erdély egyesülésének 65. évfordulójára 1983-ban Sepsiszentgyörgyön is a szokásnak megfelelően került sor. Ezen Kovászna megye magyar nemzetiségű történelem szakos tanárai pártutasításra vettek részt. A sepsiszentgyörgyi kultúrpalota nagytermében, a színpadon, hosszú, piros abrosszal leterített asztal mellett, óriási lozinkák közt foglalt helyet a megyei pártbizottság illusztris vezérkara, a harmadik sorban pedig a jól kihizlalt szekusok, és e szép társaság a mai kubai, illetve észak-koreai ünnepségekhez hasonlóan tombolt, üvöltve tapsolt. Mivel az akkori szervezés alapos volt, természetesen, név szerint kijelölték a résztvevők ülőhelyét is. A mellettem ülő kollégák magyar emberként megalázottan lógatták karjukat. Jellemző, hogy a levezényelt ünnepség után, amíg elhagytam a kultúrpalotát és környékét, legalább öt személy érdeklődött a taps elmaradásáról. A válasz nem elégítette ki őket, de formailag elfogadták azt a kibúvót, hogy nem szokásom tapsolni, illetve nem éreztem jól magam. Vajon ha megmondtam volna, hogy miért nem tapsoltam, mi történt volna?
Azonban most nem a diktatúrában, nem a parancsuralmi rendszerben élünk. Most már senkit nem lehet tapsolásra kényszeríteni. A véleményszabadság egyetemes emberi jog, épp ezért e sorok írója nem tudja elképzelni, hogy élhet olyan becsületes magyar ember, aki önként, dalolva, kényszer nélkül kitűzi házára a román zászlót. Erre csakis akkor kerülhet sor, ha a helyi őslakosságot elismerik Erdély társnemzetének, Székelyföld népének pedig biztosítják az önrendelkezés elfogadható formáját, a területi önkormányzatot, autonómiát. Amikor az erdélyi magyar egyenrangú lesz a románnal, amikor az ő szimbólumai is használhatók lesznek, amikor az ő zászlója is egyenlőképp loboghat a román mellett. Amíg ez nem valósul meg, addig tiszteletben tartjuk a román törvényeket, de nem fogjuk megünnepelni másodrangú helyzetünket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
