Beszélgetés Pethő Anikóval
Egy sikeres filmfesztivál után a díjazottak hazamennek a dicsőséggel, minden bizonnyal tucatjával kapnak újabb felkéréseket, pályájuk meg tovább ível felfelé. Ez nem különös, ennek így kell lennie. Az idei TIFF (a múlt héten Kolozsváron végződött legnevesebb hazai filmfesztivál) abban különbözik az előző évek rendezvényeitől, hogy nemcsak a film, hanem a színházi deszkák színészei is lehetőséget kaptak a bemutatkozásra. A Tízen a filmért elnevezésű program célja: tíz romániai színészt és két fiatal tehetséget bemutatni a filmes szakmának és a közönségnek. Köztük szerepelt a sepsiszentgyörgyi Pethő Anikó is, aki 2007-től tagja a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, és már rögtön az első évadban UNITER-díjra jelölték Szonja szerepéért Csehov Ványa bácsi című előadásában (rendező: Andrei Şerban).
– Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy beválogattak a 10+2-es csapatba?
Pethő Anikó: Nagyon örvendtem, korábban nem hallottam erről a programról, mivel ez volt az első év, amikor ezt meghirdették a TIFF-en, és arra gondoltam, nagyon jó lehetőség arra, hogy megismerkedjem emberekkel a román, magyar vagy akár a nemzetközi filmvilágból, hiszen erre nagyon ritkán adódik lehetőség Kolozsváron. Valóban így is történt, találkoztunk rengeteg filmes emberrel, producerekkel, castingigazgatókkal, színészekkel, filmszínészekkel, akik arról meséltek, hogyan működik ez a világ, mit kell csinálni egy castingon (szereplőválogatás – szerk. megj.), hogyan kell magunkat menedzselni, mit kell tennie egy színházi színésznek, aki nem Bukarestben él, ahhoz, hogy bekerüljön ebbe a körforgásba.
– Felkérés is születhet ezekből az ismeretségekből?
– Konkrét felkérést egyelőre nem kaptunk, de születhet később ebből ilyen jellegű kapcsolat, most még csak ismerkedtünk. Már valamivel többet tudnak rólunk, erről a tizenkét színészről, de igazán később derül ki, hogy lesz-e ennek következménye.
– Korábbi színházi szerepeidből ítélve úgy tűnik, szereted a sokszínűséget, a műfaji változatosságot. Milyen viszonyban vagy a filmmel?
– Sokszor játszottam a Sapientia egyetem hallgatóinak kisfilmjeiben, a Rózsa és Ibolya (Arany János nyomán) című tévéfilmben, játékfilmben igazán még nem próbáltam ki magam, de nagyon izgalmasnak találom, és szívesen dolgoznék filmben.
– Míg a színház azt jelenti, hogy a színész előadásról előadásra újraéli a szerepét, addig a filmben ezt egyetlenegyszer teheti meg. Színpadhoz szokott színművészként nem hiányozna ez a többszöri újraélés, a közönség jelenléte, a nézőtérről visszaérkező azonnali jelzés?
– Elég nagy kihívásnak tartom a filmet, mert megvannak a sajátos nehézségei, például az, hogy a film csak a néző szemében áll össze, mert a jeleneteket legtöbbször külön veszik fel, esetleg a film közepét vagy a végét korábban, mint az elejét. Rengeteg körülménytől függ a végeredmény, és ezt nagyon izgalmasnak, ugyanakkor nagyon nehéznek tartom.
– Van-e olyan szerep, amit nagyon szívesen eljátszanál a filmvásznon?
– Konkrétan nem tudok ilyent mondani, de szívesen játszanék egy magyar filmben. Úgy gondolom, anyanyelven sokkal könnyebb lenne, de nem zárkózom el a román, illetve az angol nyelvtől sem.
– Mi a legfontosabb számodra, amikor színpadra lépsz? Hogy jellemeznéd azt a folyamatot, amin átmész egy próbaidőszak alatt, amíg egy jellem, egy szerep beléd költözik?
– Arra törekszem, hogy friss maradjak, és minden próbafolyamat elején igyekszem kíváncsi maradni, nyitott lenni és dolgozni. Azt tapasztaltam, sok minden a szerencsétől függ, ezt sokan figyelmen kívül hagyják, pedig egy színész életében a szerencse nagyon nagy szerepet játszik, hogy jó időben jó helyen legyen.
