Egy alkalommal a vonaton ütötte meg a fülemet egy beszélgetés foszlánya. Ingázó fiatal panaszkodott a társának, hogy az otthoniak inkább ,,egységet" vásárolnak a mobiltelefonba, pedig étel és ruha is szűken van.

Vannak olyanok is, akik szégyellnek kérni, de szívesen elfogadnának adományokat. Vannak, akik adnának, de félnek a sértődésektől.

Furcsa dolog a szegénység, mivel nemcsak nélkülözést jelent, hanem megbélyegzettséget is. Aki ebben a helyzetben van, kirekesztettnek érzi magát, és sokszor úgy gondolja, hogy a büszkesége az egyetlen, ami még megmaradt. Bár a legtöbb esetben nem ő okolható anyagi helyzetéért — munkanélküliek, kisnyugdíjasok, sokgyerekes szülők, rokkantak, és még mások is —, s úgy érzik, hogy alulmaradtak a versengésben, ők a vesztesek. Ez az érzés annyira fokozódhat, hogy a szülő beleplántálhatja gyereke lelkébe is a kiúttalanság érzetét. A menekülés útja is sokszor lehet hibás, ugyanis a jómód látszata fenntartja ugyan a meglévő társadalmi kapcsolatokat, mint a telefonos például, de tovább fokozza az elszegényedést.

Merre lehet keresni a kiutat? Először is el kell fogadni a szegénységet mint átmeneti állapotot, melynek nem mi vagyunk az okozói. Ezzel megszűnik a szégyenérzet, ami visszafogja a maradék erőnket is. Meg kell értenünk, hogy más is van a mi helyzetünkben, és hogy a szociális segélyekhez jogunk van. Az ajándékozót megajándékozhatjuk mi is az örömünkkel, és ha a büszkeségünkön, önérzetünkön akarunk segíteni, akár apróbb munkákkal is viszonozhatjuk az adományokat. Példaként említem az önkéntes javítási munkákat valamely egyesület székhelyén. Mi magunk is válhatunk adományozóvá, ha bevásárolunk a szomszédunkban lakó öregnek, segítünk a takarításban stb.

Aki keresi, megtalálja az utat embertől emberig, és ebben nem számít a gazdagság vagy szegénység — és akkor hiteles lesz a fohász: ,,...Boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám! / Szüless meg szívemben, Szeretet." (Rónai György)