Kicsengetés. A város feje tetejére állt. Emberek sokasága ünneplőben, akár a sátoros ünnepeken, virágcsokrokkal kezükben, nincs egy üres parkoló, lázban ég az egész város és környéke.
Kicsengetés van ma, 2012-ben. Nem így volt ez 60 évvel ezelőtt. Az 1952-ben végzett diákoknak az akkori államhatalom kategorikusan megtiltotta a kicsengetést. Ez volt az az év, amikor a feltörő kommunista államrend minden szinten csillogtatta hatalmát, így a kicsengetést is kispolgári csökevénynek, a kizsákmányoló rendszer maradványának nyilvánították. Ez természetesen óriási felháborodást váltott ki minden szinten, de ellene tenni nem lehetett. És csak abban az egy évben, mert azért az évtizedek óta kialakult népi szokásokkal nem mertek ujjat húzni.
Tablónkat is csak úgy engedélyezték, ha megfelelő politikai tartalommal rendelkezik. Így került rá a bal felső sarokban Marx, Engels, Lenin, Sztálin profilja. A tabló fényképmásolatát ma is meg lehet tekinteni a polgármesteri hivatal kirakatában, elrettentő példaként emlékeztetve a múltra. A tablóra csak IMSZ (Ifjú Munkás Szövetség) tagjai kerülhettek föl. Az osztályharc tetőfokán állt, „kulákoknak”, „kizsákmányoló csemetéknek” nem volt ott helyük. Pár hektárral rendelkező dolgos kezű parasztember már kuláknak, inassal, segéddel dolgozó kisiparos kizsákmányolónak, némely értelmiségiek pedig osztályellenségnek számítottak. Voltak tanulók, akik emiatt kénytelenek voltak más városban elvégezni az utolsó évet. A lányok tablója elkészült, de nem tehették ki közszemlére, ezért megsemmisítették. Ők forradalmibbak voltak, ott, szó szerint értelmezve, jobban dúlt az „osztály”-harc.
Nagyon jó volt a viszony fiú-leány líceum között, a Református Székely Mikó Kollégium név már a múlté volt, mert mi ott kezdtük, és akkor még büszkén hordtuk az ezüst-, majd aranyzsinóros diáksapkát, de már az érettségi bizonyítványon 1. számú Fiúlíceum és 2. számú Leánylíceum néven szerepelünk. Ekkor azt is eldöntöttük, hogy érettségi találkozóinkat közösen tartjuk meg (a 45.-től minden évben). Ezt később más évjáratok is megvalósították.
A 20 éves találkozón hivatalosan is bocsánatot kért kiközösített osztálytársainktól az iskola és a diákság is. A tablót kibontottuk, Marxékat festékkel letakartuk, és helyükre felkerült a Hervay-féle Mikó-címer, a kiközösítettek fényképeit is fölragasztottuk a többi mellé.
Közben Magyarországon lezajlottak az ’56-os események, városunkban a koszorúzás a parkbéli emlékműnél. Volt osztálytársaink közül is ketten szenvedtek több évi börtönbüntetést ezzel kapcsolatos politikai nézeteik miatt.
1982-ben volt osztálytársunk, Incze Sándor ny. ref. esperes, akkori szemerjai lelkipásztor kezdeményezésére a szemerjai temetőben főhelyen rendbe tettük Bora István szemerjai ’48-as honvédtiszt sírját, és arra kopjafát állítottunk, s a rajta lévő rézlemezkékre azóta is fölkerül minden elhunyt osztálytárs neve, így lehetővé tettük a sír rendszeres megkoszorúzását. Aztán 1983-tól elkezdték a kopjafaállítást a vártemplomnál. Az évtizedek alatt ott már kopjafaerdő nőtt, és az ’52-esek hiányoztak onnan, ezért az 50 éves találkozón dupla kopjafát állítottunk ott, jelképezve a fiú-leány közösséget.
Rendhagyók voltunk akkor is, amikor tíz évvel ezelőtt Kónya Ádám és jelen sorok írójának szerkesztésében megszületett a Mi ’52-esek című emlékkönyv, ahol ki-ki szót kapott, hogy emlékeiről a maga módján beszámolhasson, két fényképpel mellékelve. Ezt később mások is megpróbálták, így már megszületett a Mi ’57-esek is József Álmos szerkesztésében.
Fiatalok voltunk, zsengék, naivak, tapasztalatlanok. A felnőttek sem tudták még pontosan akkor, hogy merre is tartunk nagy lelkesedéssel. Napirenden voltak a tömegtüntetések, az esti fáklyás felvonulások énekszóval. Egyszóval, mindent rózsaszínben láttunk. Egyfelől jó volt, mert akkor alakult ki bennünk a szolidaritás egymás iránt. Pár év múlva már minden letisztult bennünk, voltak, akik vállalták a meghurcoltatást is.
Évjáratunk rendkívül értékes embereket adott magyarságunknak: Kónya Ádám tanár, polihisztor, Fábián Ernő filozófus, író, Forró László író, publicista, Gazda László tanár, csángókutató, Nagy Tibor egyetemi professzor, Sinka Károly színész, Deák Ferenc Európában is elismert grafikus, képzőművész, Ördög Zoltán festőművész, Incze Sándor, a Székely Mikó Alapítvány elnöke, Damó Gyula kisborosnyói tanító, a háromszéki gólyák nyilvántartója, a kisborosnyói kopjafás emlékpark megálmodója és gondozója, számos tanár, orvos, református, unitárius lelkész.
Így született meg a döntés, hogy a 60 éves találkozón szépen sorba állunk, megszólal a csengő, és bevonulunk az osztálytermekbe, miközben elénekeljük a Ballag már a vén diákot. Nem volt kicsengetés, akkor most lesz Becsengetés. Ránk illik!