Öregnek látszott, szőrös volt a feje, besárgult rövidesen, mint minden gyermek, de öt nap múlva végre magamhoz ölelhettem. Boldog voltam! (Asszonytársaimnak ezt az érzést nem kell magyaráznom.) És jött a férjem látogatóba! A baba még lilás színezetű volt. Dorel nézte, nézte, aztán azt mondta, hogy ez a gyermek bizony semmiben sem hasonlít rá.
– Vajon kitől van? – kérdezte, de egyáltalán nem tréfás hangnemben.
– Hát nem szégyelled magad? Láttál te körülöttem valakit, amióta ismerjük egymást? De vetess vért, és csináltass vizsgálatot, ha ennyire nem hiszel nekem – mondtam kiábrándultan.
Férjemnek bele kellett nyugodnia a tényekbe, s ekkor jutott eszébe, hogy hozott nekem egy csokor virágot. Sohasem felejtem: újságpapírba volt csomagolva. Belegyömöszölte a táskájába, onnan kotorászta elő.
– Hát ez sem egy őszinte gesztus, de sebaj! – gondoltam.
Tíz napra rá hazamentem a kórházból, és ha nem tévedek, akkoriban csak hat hónap volt a szülési szabadság, de ezt sem tölthettem el rendeltetésének megfelelően. Egy estefelé hazajön a férjem nagy sebbel-lobbal, és azt mondja:
– Adj nekem egy tiszta inget, de gyorsan!
 – Bocsáss meg, de látod: épp a gyermeket szoptatom. Ott a szekrény, minden le van benne vasalva, vegyél egyet, amelyik tetszik.
– De nekem add ide, mert nagyon sietek!
– Nem látod, hogy a gyermek szopik? – válaszoltam vissza ingerülten.
– Te! Ne merészeld felemelni a hangod!
Férjem odaugrott, és felpofozott. Nagy hirtelen nem jött, hogy elhiggyem, mi történt.
Hát Pali után ismét ide jutottam? Néhai édesanyám és Vajna nagymamám sorsára?
Megszédültem! A baba kicsúszott a kezemből! A fejére esett! Rettenetesen megijedtem, mert nem sírt, nem mozdult többé. Hirtelen szívmasszázst alkalmaztam, amitől lassan életjelt kezdett adni. Ekkor ölömbe kaptam Valentint, és elszaladtam vele a klinikára. Behívták a röntgenorvost, azonnal felvételt készítettek, de törés nem történt hál’ istennek, feltételezhetően csak agyrázkódást kapott a gyermek, bár az sem tréfa.
Rövidesen fogadnom kellett egy szolgálót, csíkszeredai lány volt. Nagyon beteg voltam, mert amint azt már említettem, a gyermeket a szó szoros értelmében kihúzták belőlem. Orvosom azt hitte, hogy fiatal vagyok, és hamar meg fogok gyógyulni, de nem így történt. Hat hónapon át egy felhelyezett-felfújt eszközzel éltem, labdának nevezték, és az orvos megtiltotta, hogy férjem hozzám közeledjen. Feltételezem, hogy itt keresendő a bajok forrása, mert amikor Dorel ezt az újabb orvosi tilalmat megtudta, már nem is titkolta, hogy más nőkkel jár, és miután később, a szülési szabadság leteltével dolgozni kezdtem, amikor éjjel voltam szolgálatban, ő haza is vitte a nőket a házba. Észrevettem, hogy ilyen-olyan tárgyaim sorra eltűnnek, de kezdetben nem gyanítottam az okát. Dorel közben egyre jobban elindult a lejtőn. Természetesen a közösen megkeresett pénzhez is hozzányúlt. Én továbbra is dolgoztam látástól vakulásig.
Határ menti település volt Temesvár, emiatt egészen természetesnek tűnt, hogy mindenki „csencselt”, így nevezték akkor a határ közeli feketekereskedelmet. Aki nem csencselt, az gyanús volt! Jártam én is rendszeresen Budapestre, dálnoki nagymamám testvérének a leányához mentem, mindig csak két napra, ezalatt a szolgáló volt a kisfiam mellett. Egyszer valami okból hamarabb érkeztem haza, kulcsom volt, bementem gyanútlanul, s hát rajtakaptam férjemet a szolgálóval. Jóízűen együtt aludtak Er­zsikével.
A leányt elcsaptam, s ismét az igazgatónő segítségét kértem. Arra kértem, hogy kisfiamat fogadja be a bölcsődébe, amíg én munkában vagyok.
– Elvira! Hát nem megmondtam én magának, hogy ahhoz a férfihoz ne menjen feleségül? – mondta Irina.
Természetesen segített rajtam, és amikor éjjel dolgoztam, akkor a szomszédasszonyom, egy zsidó asszony vigyázott a babára. Nos, ilyen nyomorúságban telt-múlt az idő, miközben férjem őkegyelme egyre agresszívebben viszonyult hozzám. Nem is titkolta, hogy terhére vagyok.
Történt, hogy egyszer a fülbevalómat kerestem. Nem találtam.
– Majd előkerül, amikor nem is gondolok rá – legyintettem.
Aztán egyik alkalommal sorban álltunk tejért az egyik kolléganőmmel – Peia Mariának hívták –, és látom, hogy a fülbevalóm hasonmása az ő fülében. Hosszú arany ékszer volt, még Moszkvában vettem.
– Te Peia! Honnan vetted ezt a szép fülbevalót? – kérdeztem rá.
Hosszan rám nézett, aztán azt mondta:
– Nem vettem, hanem ajándékba kaptam. Nem gondolod, hogy honnan kaptam?
– Valaki ismerősöd a szovjetektől hozta – próbáltam tippelni.
– Ugyan! Tudd meg, hogy épp a férjed adta! – válaszolt hetykén.
– És mirefel? Ha szabad kérdeznem.
– Hát te mit képzelsz? Ha te nem tudod a férjedet kielégíteni, ne csodálkozz, hogy...
Én majdnem elájultam. Ezek szerint az én harmadik házasságom testi-lelki nyomorúsága már közéleti információ? Minden kolléganőm tudja, hogy mi Dorellel hova jutottunk?
Megfagyott bennem a lélek. A fülbevalót nem is firtattam tovább. Este hazajött Teodor, jóízűen megvacsorázott, elraktam az edényt, és ekkor kezdtem hozzá a számonkéréshez. (Ezt az óvatos, alázatos asszonyi stratégiát még szegény Vajna nagymamámtól tanultam.)
– Valami nagyon fontosat szeretnék veled megbeszélni – mondtam.
– Még mindig nem érzed jól magad? – kérdezte.
– Jobban vagyok, de nem ez a fontos. Mondd, az Erzsikével történtek után te hány nővel járkálsz?
– Az nem a te bajod! Amíg nem vagy egészséges, amíg nekem nincs feleségem, semmi közöd, hogy mit csinálok!
– Ide figyelj, Dorel! Vidd, ahova akarod, a nőidet, de ne hozd haza őket! És ne ajándékozd nekik a dolgaimat! Péntek néni, a szomszédasszonyom, Cecília, a leánya és Gyuri, a fia bizony többször látta, hogy mi folyik nálunk éjjelenként. S különben tudom, hogy te Peiának adtad a moszkvai fülbevalómat!
– Ezek szerint te már nyomozol is utánam? – emelte fel a hangját a férjem, felkelt a székről, és hozzám ütött...
Szóval végzetesen válságba jutott a házasságunk. Kezdtem szembetűnő módon soványodni. Még betegebb lettem, de olyannyira, hogy depresszióba estem, és akkor beutaltak három hónapra a bukaresti Fundeni-klinikára. Szívburokgyulladást is diagnosztizáltak a lelki traumák mellett.
Szegény kisfiamra a szomszédasszony vigyázott, és amikor hazamentem, még pár hónapig betegszabadságon voltam. Eltelt a tél, beköszöntött a nyár, és augusztus vége felé fiam önállóan elindult. Épp egy repülő zúgott át a házunk felett, ő felnézett, és rámutatott. Egyéves születésnapját készültem megünnepelni. Nagyon szép gyermek volt, nem sírt soha, szeretett játszani a zsebkendővel, amelyet feldobott, és tetszett neki, ahogyan az lebegve ereszkedik lefelé… Szóval ő már a kezdetektől mindig repült, pontosabban „ejtőernyőzött”.
Kétéves korában magammal vittem Moszkvába. Már említettem, hogy egy nagybácsim, aki kovásznai származású volt, fogságba esett a háborúban, és én rátaláltam Puskinban, Moszkva külvárosában. Meglá­togattuk János bácsit, de a volt sógornőmet, Terezát és kedves ismerőseimet is. Hazafelé jövet ismét hoztam magammal egy csomó aranyholmit, és mindent, amit jól el lehetett adni itthon. Eldugtam a dolgokat a határon. Nem titkolom: mindig abban forgott az eszem, hogy miből tudjak pénzt csinálni.
De szavamat ne felejtsem: reggel érkeztünk haza. Már nem a Drăgăşani utcában laktunk, kaptunk egy lakást a temesvári gyárvárosban, In Fabrik – ez volt a neve a negyednek. Hazaértem tehát, és nyitnám az ajtót, de nem nyílik!  Belülről volt bezárva! Kopogtatok. Hétfő volt, s hát nyílik az ajtó, kijön egy hölgy, és azt kérdezi:
– Tessék! Kit keres?
– Hogyhogy kit keresek? Ez az én házam! Maga mit keres itt?
– Én már két hete itt lakom – mondta.
– De én felesége vagyok Pielea Melincu Teodornak, akinek a neve ide az ajtóra ki van írva! Itt a lakásom! Be akarok menni!
A nő nem akart beengedni. Erre nekilöktem az ajtónak, és bementem a házba. Valentin sírni kezdett a dulakodás láttán. Vigasztaltam: – Ne sírj, kisfiam!
Odabent rettenetes piszok és rendetlenség volt.
– Maga miért nem takarított, ha valóban már két hete itt lakik?
Két nagy szoba, konyha, fürdőszoba, előszoba; ekkora volt a lakás egy újonnan épült tömbházban, mely kifejezetten a hadsereg dolgozóinak készült.
– Na, jóasszony! Szedje a pereputtyát, és tűnjön innen!
Azt felelte, hogy ő bizony nem megy, amíg meg nem érkezik Doru (így!), vagyis a férjem. Neki ugyanis azt hazudta Doru, hogy özvegy, egyedül van.
– Mint láthatja, életben vagyok – mondtam. – Ez pedig a gyermekünk! Nézzen fel a falra, és a fényképekről ráismerhet. Saj­nálom, hogy így melléfogott! Szedje össze a holmiját, és menjen! De mindenekelőtt takarítsa ki a lakást! Én mindent tisztán hagytam, amikor elmentem!
Nem volt, mit csinálnia, látta, hogy igazat beszélek. Az ajtót belülről bezártam, s a kulcsot magamhoz vettem. Nekikezdett a takarításnak, én szigorúan irányítottam a munkát. Még az ablakokat is megpucoltattam vele. Délután öt óra lehetett, amikor kiengedtem. Nemsokára megérkezett a férjem is.
– Azt mondtad, csak négy nap múlva érkezel haza! – mondta meglepetten.
– Hát akkor jövök haza, amikor jónak látom! Elvégre itthon vagyok! – feleltem. – De az a nő, akit itt találtam, nem volt, amit itt keressen!
– Ne ordibálj! Mindenki hallja! – mondta, és hozzám ütött.
Szomszédasszonyunk meghallotta, hogy balhé van nálunk, kinyitotta az ajtót, és benézett. Olgának hívták, ő is Székelyföldről került ide, katonatiszt volt a férje, én kereszteltem a leányát.
– Mi a baj, Elvira?
– Hát... semmi. Minden házban van vita, veszekedés. S nálunk most épp az van. De köszönöm, hogy érdeklődtél!
– Béküljetek ki! – mondta Olga, és elment.
Én külön szobába vonultam a kisfiammal, magamra zártam az ajtót, és sírtam. Ilyenkor Valentin is mindig sírni kezdett. Vigasztalnunk kellett egymást. Teltek a napok, lassan belefásultam a történtekbe, munkába kellett mennem.
Ezután ért a második meglepetés, körülbelül egy hónap elteltével. Valami furcsa viszketést éreztem, és nőgyógyászhoz fordultam. Dr. Simonnénak hívták az orvosnőt. Ekkor derült ki, hogy az után a nő után, akit a házamban találtam, én is lapostetves lettem. Életem legnagyobb szégyene volt ez a pillanat, szerencsére nővel álltam szemben a nőgyógyász személyében, akivel az egészet négyszemközt megbeszélhettem. De ezzel nincs vége a történetnek! Közöltem férjemmel, hogy mi történt, és felszólítottam, hogy azonnal borotválkozzon le ott... (a lába között), és felvilágosítottam, mi a tennivaló a továbbiakban.
– Ha te ilyen tudós nővér vagy, miért kellett orvoshoz szaladnod? He?... Most mindenki megtudja, hogy lapostetves a feleségem! S én is lapostetves lettem! Ez lett a vége a sok járkálásnak! Oroszokhoz! Magyarokhoz!... Ki tudja, honnan hoztad?

                                                     (folytatjuk)