Mert ami véle történik, az valóságos Nyirő-novella.
Magyar állami közbenjárás szükségeltetett a végakarat szerinti újratemetéshez, s mire Spanyolhonból errébb hozván elhamvasztották, már fenték vasaikat a választási gyászhuszárok, s egy sajtóbéli gyászbagoly huhintására végveszélybe került a román államiság is. Tettek róla. Kopók hada vadászott a Hargitán urnák, út menti porok után májusi harmatot. Az ellenség azonosítása lassan ment, nem csoda, hisz oly mély feledésre ítélték több mint fél századon át, s most a románellenesség bélyegének rásütésére hiába dúlták fel a levéltárakat (akárcsak Ceauşescu-időket átélt mai magyar írók életében sem tudtak följegyezni többet – 12 dossziém tanú rá – magyar nacionalista, államellenes tendenciáknál) – minden konkrét bizonyíték nélkül. Hát inkább szélnek eresztették az országos  főlevéltárost, ráparancsoltak az új prefektusra: nézze semmibe, hogy ötvenkilenc éve alaposan elhunyt, frissen hamvasztott halottról van szó, mert ha hazai földbe dugják, veszélyezteti Románia integritását.
Most ott tartunk, hogy Nyirő nevétől zeng a fél világ (ezért honi magyar pártvezér költőink arccal mindig a hatalomnak némán rosszallólagosak, míg a Nagy Prókátor fasisztázik), s mint a rossz anyósviccben, homokórába szórnák hamvait, hadd dolgozzék, beste székelye! S akik biggyeszgetik rá a pöcsétet: „románellenes, fasiszta, antiszemita” – azt is tagadják, hogy olvasták valaha, vagy mindmáig találkoztak volna nevével. Védelmezhetnénk e vádak ellen, de a nem-olvasók hisztériája miatt fölöslegesen.
Boldogult úrfikoromban nem hittem volna, hogy a szemita-antiszemita métely még gyökeret ereszthet Erdélyben, a kisebbségben élő népek egymásrautaltságában.
S ma is remélem, erősebbek ennél könyvei, melyek máris újra ellepik a polcokat; Illés Bélákon, Gergely Sándorokon, Gábor Andorokon iskolázott kétségbeesett magyartanárok unokái, fölnézve a számítógépből, böngészik a székely havasok könyveit, Uz Bence csalafintaságait, miközben Hitler, Horthy, Szálasi kísértetének visszajárásáról hiába csaholnak hazug és rettegő politikagyárosok.
Ocsú belőle is kihull, tiszta szem megmarad, míg a homokóra méri e nyavalyás időt.
Tény, hogy a székely néplélek egyik legjelentősebb ismerőjének és továbbsugárzójának végakarata mindenképp teljesül: „Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ...”
Ennek szellemében lapunk is gyakrabban kísérli felidézni írásművészetét, s adja most közre Fábián Ernő több mint húsz éve fogant esszéjét.