Mikor végignézett rajtuk, akkor látta, hogy mindegyiknek egyforma színű a tolla. „Ez így nem jó – gondolta magában –, szép színes tollruhát kell nekik adni.” És máris elkezdte festegetni őket. Ott tolakodtak a nagyok, erősek, hogy minél előbb rájuk kerüljön a sor, és annál szebbek, színesebbek legyenek. A kicsik félénken összebújtak, úgy vártak a sorukra. Köztük volt a kis búbos pacsirta is. Amint ott várakozott, egyszer csak azt látta, hogy egy szegény öregasszony baktat az úton, hátán egy nagy zsákkal. Megbotlott egy ágban, elesett, és a zsákból szerteszét gurultak a magok, amelyeket összegyűjtögetett magának. Alig tudott feltápászkodni szegény, és kezdte összekaparni a magvait. A kis pacsirta odaröppent hozzá:
– Majd én segítek, jóasszony – mondta neki –, te csak ülj le és pihenj, majd én összecsipegetem az eleségedet.
Elkezdte csipegetni a magokat vissza a zsákba. Sok volt nagyon, és bizony öreg este lett, mire elkészült vele. Akkor azt mondta az öregasszonynak:
– Gyere, jóasszony, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, és biztosan hazatalálj. – Ott röpködött előtte, így kísérte hazáig.
S bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ott páváskodtak, begyeskedtek szebbnél szebb tollruhájukban. A kis pacsirta szégyenkezve szállt közéjük. Amikor meglátta az Öregisten, tenyerébe vette, és azt mondta neki:
– Kis pacsirtám, elkéstél. Már elfogyott mind az égi festék. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jó tett helyébe jót várj! Te segítettél a szegény öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen. Legyen szebb a hangod, mint a többinek, és tudj a magasban röptödben is szépen fütyörészni.
Azóta a szürke kis pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.