Ha arra sem tudjuk megtanítani gyermekeinket, hogy a tudás a legszebb, legnagyobb és legértékesebb örökség, melyet a családból, iskoláikból magukkal vihetnek az úgynevezett nagybetűs életbe, akkor szinte teljesen fölösleges minden más próbálkozásunk.
És ha azt sem tudjuk megértetni gyermekeinkkel, hogy itt, Erdélyben, a Székelyföldön a román állam keretei közt csak az a magyar gyermek érvényesül, aki többet tanult, és többet is tud többségi társainál, akkor teljesen fölöslegesen ringatjuk magunkat abban a tévhitben, hogy lehetőségeinkhez képest mi, szülők, a maguk során pedig a pedagógusok mindent megtettünk az elkövetkező nemzedékek boldogulásáért.
Az igazán jó és felelős pedagógusok és szülők a diktatúra évei alatt is belevésték gyermekeik agyába, hogy kétszer-háromszor annyit kell tanulniuk és tudniuk, mint többségi társaiknak. Akkor is, ha egyetemre készülnek, de ha szakmunkások, tisztviselők, kereskedők vagy postások akarnak lenni. E szabály ma is érvényes. Bizonyos, hogy ez sok lemondást, szigorúbb életvitelt követelt tőlük. És ma nagy a csábítás, ráadásul felfordult a világ: a pénz az úr, s már kisgyerekkortól sokan hiszik azt, hogy azzal az égadta világon minden megszerezhető. Az értékrendek eltolódtak, s csak egy-egy ilyen kegyetlen orrba vágás után értik mind a szülők, mind a pedagógusok, mind a gyermekek – ha egyáltalán megértik –, hogy valami nagyon fontosat elmulasztottak: a tanulást, az alapos és kikezdhetetlen tudás megszerzését, a tanulás örömének felfedezését.
És most, hogy halomra buktak az érettségizők megyénkben, ki-ki önvizsgálatot is végezhetne: a lágyszívű és gyermekén majomszeretettel csüggő szülő, hogy vajon elég-e, ha különórákat fizet, de amúgy alig figyel csemetéje életére, nem látja, hogy iskola helyett a város utcáin vagy bárjaiban bolyong; a pedagógusok, akik túl elnézőek tanítványaikkal, s a könnyebb utat választják, az engedékenységet, mely megkíméli őket mind tanítványaikkal, mind azok szüleivel, de még az iskolák vezetőivel való konfrontálástól is; s önmagukba nézhetnének, természetesen, a fiatal felnőttnek tekinthető maturandusok is: vajon nem fizetnek-e túl nagy árat az iskolakerülésért, önmaguk, szüleik és tanáraik átveréséért. Tudniuk kell, még egy próbálkozás adatik számukra augusztusban, s ha az sem sikerül, tengethetik munkanélküliként napjaikat, vagy mehetnek szolgálni gazdagékhoz.
Közben valamennyien látjuk, érezzük: az oktatási rendszer rossz alapokra épült, talán tévutakon is jár, hogy az elmúlt években kormányszinten tovább váslatták a pedagógusok megbecsülését. Éhbérért aligha lehet felelős munkát elvárni azoktól a tanároktól, tanárnőktől, akiket a mindennapi élet gondjai meglehetősen próbára tesznek, s akiknek naponta szembe kell nézniük azzal, hogy semmi, de semmi eszközük nincs a gondjaikra bízott gyermekek féken tartására, tanulásra való ösztönzésére.
Tehetetlen a szülő, a pedagógus, a társadalom. Kisebbségi létünk még sérülékenyebbé teszi e dráma valamennyi szereplőjét. Magunkon segítenénk, ha a tudást, a tanulást magát életünk alapértékévé emelnénk.
