Filmen (Fény hull arcodra, édesem) is mondja egy borostás arcú öreg tanító, Király verssorai – mint első és második világháborús veteránokban ama régi srapnelszilánkok – kerengenek bennünk, mindig másik arcukat mutatják. Hogy ez korántsem véletlen, hogy valami ilyesmi lehetett kezdetektől a költő szándéka is, az érdeklődés és a nyugtalanság felkeltése és ébren tartása, egy-egy régi négysorosa is bizonyítja: „A dolgok arca – mint a hó, / s én átváltozom verssé. / Kutatsz utánam – nem találsz. / Jövök, ha nem kerestél.”
Új-régi verseket tartalmazó könyve, A Kővadászok Klubja újra átrendezi kaleidoszkópszerűen Király régi és új verseit, most néhány évvel ezelőtt megjelenő szerelmesvers-válogatása és szülőföldről szóló, felejthetetlen költeményeinek sorozata után egy újabb metszetet kapunk a Király-versekből, hiszen újra felcsendül a jellemző részlet, s könyvcímadó verséből: „Végül: a K. K.-ba belépni se kell. / Ki belép, intézze szabadon sorsát. / És emlékezzen: pipacsok voltatok, / S beszőttétek a nyári Európát.” Hatvannyolc esztendő kilátójáról, a Kővadászok Klubjának tiszteletbeli tagjaként már megkérdezni sem érdemes, hogy megérte-e? A szánok elveszett világokba csilingelnek el, és az erdélyi havas mezőkön kék farkasok foszforeszkáló árnyai suhannak tova, mintha csak régi regényéből dezertáltak volna. És felmagasodik a királyi költői univerzum középpontja: Sóvárad. Igen, a sóváradi kert. A táj, amely végletesen és végzetesen otthonra lelt ezekben a gyönyörű, felejthetetlen versekben. Mit mondhatnánk, ez a közel száz kitűnően megválogatott s az időrendet csak részben követő vers is igazolja: az „erőltetett menet” és a „sétalovaglás” még tart. Kétségtelen, az a régi, sodróan gyönyörű vers is számvetés: „szánok / csöngenek / uramisten / halálunk / merre / ringat / nagy / farkasfényű / fényben / halottat / nézni / most megyünk” – egyfajta helyzetjelentés, de itt még minden megvan: a szán, az Isten, a halott. Azóta a szán is, az Isten is, a halott is csak a régi versekből köszönt vissza, noha szán is van, és halottaink is szaporodnak, s az Isten is meg kell legyen! Igen, kell lennie valahol Istennek is, ha állandóan háttal fordul is nekünk, ha mi állandóan a háta mögé is kerülünk… Igen, hajdan még minden megvolt – és ezt bizonyítja a közel száz vers java –, teljes volt a Király László-i (egy sóváradi mitológiát tehetségesen, nagy elszánással építő versvilág, amelyben távoli vendégként feltűnt egy orosz költő is, a felejthetetlen Al. Nyezvanov). Mára ez is már végérvényesen emlékekbe, álmokba, sejtelmekbe, idézetekbe költözött, de időnkén még torokszorítóan fel-feldereng… De az Alkalmi vers – Király évtizedek óta a verses napló különféle variációival is merészen, önfeledten kísérletezik – mai helyzetértékelése már borzongatóan szívszorító: „Leveleinket elfogta a posta. / Papírmalmok emlékeznek gondtalan szavatokra. / Így porladt el / jobb sorsra érdemes barátság, szerelem. / S úszik lefolyókban, értől óceánig, / egy – mit mondjak – eltaknyolt történelem. / Elveszett üzenetek a szennycsatornákban. / A szélvédőn fenyegető szavak. / Fuck you! – mint országok közti alapüzenet. / Kelet-európai nagyranőjj és akaszdfelmagad.” Igen, ez már a szép, új világ, ami itt épül, előttünk, időnként fullasztóan groteszk arcát mutatva. „Késes ocsmány ki életünk / látni szeretné térden / a piros–sárga–kék padon / itt, lenn a sétatéren / a Rainbow azaz Szivárvány / kocsma előterében.” Király László verseinek újabb válogatása – amely átrendezi s más nézőpontokat felvillantva – sorjáztatja a régi-új verseket, már ezekért a brutális „helyzetjelentésekért” is megérdemli figyelmünket.

Király László: A kővadászok Klubja. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy,  Kolozsvár, 2011