Ami­kor meglátott engem a mackóval, Valentinnel és a kis táskával, elcsodálkozott:
– Isten hozott! De hol van a csomagod?
– Az állomáson hagytam! Holnap megyünk utána – válaszoltam.
Nem akartam a nyitott ajtóban, a lépcsőházi lakótársak füle hallatára elárulni, hogy mire készülök. Ezt a családi otthon biztonságában, de ott is suttogva mondtam el nagynénémnek és férjének, aki leplezetlen aggodalommal hallgata. Kérdezték: a pszichiátriai kezelés után lesz-e elegendő lelki- erőm a kalandhoz, aminek fele sem tréfa. De beleszólni a döntésembe nem akartak, ők is jól tudták, hogy milyen életet éltem Temesváron a férjem mellett.
Másnap reggel már hat órakor készenlétben álltam. Valentint csak az utolsó pillanatban költöttem fel, indulás előtt. Lementünk a pályaudvarra, és ott a kis táskámból elővettem az orosz sapkámat, Natasa barátnőm ajándékát, mely évekkel azelőtt a Brassóból Moszk­vába, második házasságomba vezető utamat is sikeresen egyengette. Ezenkívül – nem véletlenül – egy szintén orosz bundát vettem még otthon magamra. Jegyet váltottam a határig, az ellenőrök békén hagytak. Az utolsó megállót Pest és Jugoszlávia közt, úgy emlékszem, Halasbányának hívják, ott kellett leszállnunk. A határállomás tele volt orosz katonákkal, felfegyverkezve járőröztek. Természe­tesen én ezt előre tudtam, emiatt döntöttem úgy, hogy feltűnően orosz holmikba öltözöm. És a táskámban minden eshetőségre előkészítve állt tíz csomag Marlboro cigaretta.
Nos, meglát engem egy szovjet katona oroszosan felöltözve, és azonmód azt kérdezi tőlem:
– Kudá igyosz Gyévuskà? Merre igyekszik, kisasszony? (Tehát jól működött a csel!)
– Egy barátnőmet várom, aki Bécsből jön, válaszoltam vissza hiteles orosz kiejtéssel.
– Pázsálusztá! (Tessék!) – nyitotta meg előttem az utat a második vágány peronja felé.
– Ön biztosan cigarettázik! Van egy karton cigarettám! Elfogadja? – kérdeztem.
Az oroszomnak felcsillant a szeme, óvatosan többször is szétnézett, majd a zubbonya alá rejtette az ajándékot. Meg sem köszönte, de azonnal megfordult, és más irányba sétált. Biztos voltam benne, hogy egyhamar nem jön vissza. (Tehát szót értettünk!) Közben befutott a Bécs felől érkező vonat. Arra én egy óvatlan pillanatban fel is szálltam Valentinnel, a mackóval és a kis bőröndömmel. Jöttek a magyar, majd a jugoszláv határőrök, oroszul fogadtam a köszönésüket. Az orosz öltözet őket is megtévesztette: éreztem, hogy szovjet tisztfeleségnek nézek ki, és... punktum. Meg sem nézték az irataimat, beütötték a pecsétet az útlevelembe, és továbbmentek. Már az országok közti semleges zónában, az ún. „senki földjén” voltunk. Jugoszlávia felé szaladt a vonat.
Hát ez valóban egyszerűen ment, mint a karikacsapás! Igaza volt Katinak – gondoltam.
De ki az a Katalin? Nos, volt nekem egy barátnőm, aki nagyon sokszor átjött Te­mesvárra. Aranyat hozott, azzal üzletelt, és ilyenkor nálam aludt. Varga Katinak hívták, bácskatopolyai volt (ez egy kisebb település a Vajdaságban), és tőle értesültem arról, hogy Nyugat felé a jugoszláv–magyar határon keresztül a legbiztonságosabb kiszökni. Kati valahányszor elköszönt tőlem, azt mondta:
– Elvira! Ha egyszer kedved kerekedik a szabadsághoz, és ha sikeresen kikerülsz hozzánk, én majd tovább segítlek! Útlevelet csináltatunk neked, csak hozz két fényképet, valami pénz is szükséges, és ennyi az egész...
Nos, innen eredt az ötlet, hogy megszökjek Temesvárról. Befutottunk tehát Bács­ka­topolyára. Katalin nem számított arra, hogy érkezem, ráadásul csak így, üres kézzel... ő is elcsodálkozott, mint a pesti néném.
– Ennyi az egész csomagom, plusz a kisfiam és a mackó. Ez nekünk bőven elég, magyarázkodtam.
– Megértettem – mondta Kati. – Este van! Megvetem az ágyat, feküdjetek le. Holnap intézkedem. De mondd, van pénzed?
– Van százezer lejem – válaszoltam kapásból, gyanútlanul én, a nagy... marha. (Az idő tájt a lej erős, elismert pénznek számított a feketekereskedelemben!)
– Na rendben! Adj ide nekem ötvenezer lejt, mert annyiba kerül egy útlevél – rendelkezett Kati barátnőm szemrebbenés nélkül.
Át is adtam a pénzt és a két fényképet.
– Már most, este el is indulok, beszélek a barátaimmal, hogy minél hamarabb útlevelet kaphass – mondta. – Ti addig pihenjétek ki az eddigi izgalmakat!
Barátnőmnek volt egy fia, Sándor, és egy leánya is, őt is Katinak hívták. Miközben én Valentinnel gyanútlanul aludtam, barátnőm a komaasszonyával, Sándor keresztanyjával azon spekulált, hogy itt az alkalom, valamiképpen a fiút is ki lehetne szöktetni.
– Az lenne a legjobb, ha Sándorral együtt mennétek – közölték velem másnap reggel a stratégiát.
Nem szóltam, csak gondolkoztam, hogy kell-e nekem ilyen útitárs? És egyáltalán milyen jogcímen mehetnénk mi együtt? De mi mást tehettem? Bíztam a magyar becsületben és a jóindulatukban.
Már negyedik napja ott ücsörögtem náluk, amikor Katalinék szokatlanul korán reggel elmentek valahová. Mint később megtudtam, a helybéli katolikus paphoz siettek, és megbeszélték, hogy összeesket engem Sándorral, a fiával, és akkor ezzel a házasítólevéllel neki is lehetősége lesz velem jönni. Amikor hazajöttek, lelkendezve elmesélték: ők már meg is beszélték a plébános úrral, hogy vasárnap este... esküvőnk lesz.
– Te jó Isten! De én férjnél vagyok! Szélhámosságba visztek, Kati! A bigámia súlyos bűncselekmény! S hát ennek tetejébe még egy hamis útlevél? Felakasztnak! – hebegtem.
– Te most ne foglalkozz ezzel! – mondták. – Ez az egyetlen megoldás, hogy innen kijuthass! Nem te vagy az első!
...És megfizettették velem a papot is, aki először – az egyházi formaságok szerint – átkeresztelt reformátusról római katolikus hitre, majd oltár előtt (!) „összeadott” engem Sanyikával. Sőt, egy hivatalos papírt is kiállított erről a bácskatopolyai katolikus parókián. Hogy a papnak tudomása volt-e arról, hogy én még férjnél vagyok? – nem tudom. Én nem tehettem mást, mint hallgattam, és szenvedtem, mert senkit sem ismertem azon a vidéken, és bosszantott az arcátlanul nagy kihasználás. (Kisfiam nem volt jelen az „esküvőmön”. Ezt szigorú feltételként én szabtam meg.)
Minél hamarabb szerettem volna útnak in­dul­ni, de útlevél még nem volt a láthatáron. Ráadásul újdonsült „férjem” azt mondta, men­jek majd én előre, aztán ő is jön, de csak három nappal később. Nem értettem! – Akkor mire volt jó ez az egész cirkusz? De megszólalt az anyja is, hogy adjak  huszonötezer lejt, mert még nincs kész az új útlevél. Megadott egy belgrádi címet. Ez, amint később kiderült, nem útlevéliroda, hanem egy belvárosi újságosbódé volt. Kati barátnőm hívott egy taxit, beültetett, és – természetesen saját költségemre – átküldött engem a közel kétszáz kilométerre levő Belgrádba, a megadott címre, ahol egy magyar nő várt engem. (Szerencsére a gyer­meket is magammal vittem, Valentin mint­ha érezte volna, hogy hamis utakon járok, egy pillanatra sem akart elszakadni tőlem.)
– Arról nem volt szó, hogy egy gyermeket is magával akar vinni! Ezzel a házassággal csak agyonkomplikálták az ügyet! – mondta az „útleveles” asszony durván, és rám csapta a bódé ablakát.
Először hosszasan kopogtam az üvegen, de ő szóra sem méltatott. A pénzemet természetesen nem adta vissza! Kétség­be­esetten, a megaláztatástól majdnem sírva topogtam a sajtóbódé előtt, amikor arra lettem figyelmes, hogy kisfiam reszket. Valentin rettenetesen kikészült, mert ahhoz, hogy ő állandóan nyugton legyen, néha adnom kellett neki egy cseppnyi idegnyugtatót.
– Hol van az én ágyam? Hol van az én játékom? Hol van az én apukám? Hol van az én tányérkám? – nyöszörgött, sírdogált Valentin egyfolytában.
Szegény gyermek súlyosan lebetegedett. Blokálódott az emésztése. Kórházba kellett vinnem, ahol gyomormosást végeztek. Ott kellett maradnom vele, amíg helyrejött, és mivel külföldi állampolgárok voltunk, ez is sok pénzembe került. Alig maradt valamicske a zsebemben. Sem útlevél, sem valamiféle kiút nem látszott ebből a csapdahelyzetből, melybe belekeveredtem. Varga „barátnőmhöz” és újdonsült „férjemhez” már eszembe sem volt visszamenni. Tisztán láttam, hogy kiraboltak, becsaptak, és végül cserben hagytak.
Ekkor jutott eszembe a mentő ötlet. Otthon többször voltam idegenvezető. Román csoportokat vittem a Szovjetunióba. És én intéztem a papírformaságokat is, amikor át kellett mennünk egyik köztársaságból a másikba. Ilyenkor beírták az útlevélbe, hogy „tranzit” (innen oda), és természetesen egy pecsétet is ütöttek melléje. Nem volt, mit tennem: szemrebbenés nélkül beírtam az útlevelembe, hogy tranzit Italia. Ezután az állomáson jegyet váltottam Velencéig, s onnan vissza Temesvárra, hogy ne keltsek feltűnést. A nemzetközi jegypénztárnál kérték az útlevelemet is, de oroszul beszéltem, hiteles orosz kinézetem volt, a kasszírnő nem figyelt apróságokra: kézbe kaptam a jegyeket.
Délután hat óra körül elmentem a gyerme­kért, és kivettem a kórházból. Hál’ istennek Valentin jól érezte magát, nevetett. Szeren­csénkre az egyik nővér tudott valamicskét románul, és én idejében jeleztem, hogy kolléganők vagyunk. Tetszett neki a gyermek, dédelgette, simogatta. Fiamnak pedig azzal nyerte meg a tetszését, hogy rendkívül mulatságosan, nehezen beszélt románul.
Egyenesen az állomásra mentünk. Jött a vonat, és mi felszálltunk az első osztályra. Belgrádtól a jugoszláv–olasz határig bizony hosszú volt az út, de kevesen ültünk a fülkében, jegyünk a belső ellenőrzésen rendben találtatott, így kipihenhettük addigi fáradalmainkat. Már jóval túlhaladtunk Ljubljanán is, amikor megjelentek a jugoszláv határőrök, és ellenőrizni kezdték az iratainkat.
– Önnél hiányzik a pecsét, asszonyom! – vette észre az egyik.
– Hát az engem nem érdekel – mondtam. – Nem az én hibám! Belgrádból jövök, a nagynénémet voltam meglátogatni a közeli Bácskatopolyán, amikor beteg lett a gyermek. Nézze, itt vannak a kórházi iratok.
–Várjon! Ezt a főnökömmel meg kell beszélni – mondta a fiatal határőr, és elsietett.
Na, ettől én lélekben kezdtem felkészülni arra, hogy lebuktam, és akkor visszaadnak Romániának. A ruhámba rejtett méregre gondoltam, de próbáltam tovább harcolni. Megjött a határőr felettese, és én minden lelki energiámat bevetve arra kértem:
– Főnök úr! Hagyjon békén! Nézze: nekem oda-vissza jegyem van, a rokonaim várnak rám Velencében, de az történt, hogy útközben a gyermekem beteg lett. Itt van a kórházból kapott zárójelentés... A határőr átvizsgálta az orvosi papírt, aztán rábólintott és bepecsételt az útlevélbe:
– Menjen, de visszafelé ne feledkezzék meg a hivatalos formaságokról! Legyen figyelmesebb!
Miután eltűnt a folyosón, én mélyet lélegeztem, bár tudtam, hogy a döntő mozzanat még hátravan. Perceken belül már olasz földön zakatolt a vonat. Jött az olasz útlevélvizsgálat, de ott már kérdezést megelőzve, kézzel-lábbal magyarázva bevallottam, hogy romániai szökevény vagyok, és kértem, adjanak az olasz rendőrség kezére.
Hogy ez a sokak által kikísérletezett, jól bevált megoldás, azt Temesvárról tudtam, mert az idő tájt már sokaknak sikerült kiszökniük Romániából, és Nyugaton letelepedniük. A szökés „módszertana” pedig – mint a népköltészet – szájról szájra terjedt, természetesen bizalmas suttogás útján. Azt is előre tudtam, hogy a román nyelv közeli rokonságban áll az olasszal, akinek parányi nyelvérzéke van, napokon belül elkezd gagyogni... Sikerült is azonnal megértetnem magam. Az olasz határőrök egyáltalán nem lepődtek meg, rutinosan letartóztattak, és amikor Triesztbe megérkeztünk, az állomásról fekete színű, ablakain vasrácsos duba vitt engem és gyermekemet a fogdába. Én nyugodt voltam, biztonságban éreztem magam, sikerélményem volt (lám, milyen egyszerűen ment minden, mint a karikacsapás!), csupán csak a tekintélyes pénztartalékom elvesztését fájlaltam. Álmomban sem gondoltam, hogy mi vár rám a következő napokban. Ha előre tudtam volna, lehet, hogy bevettem volna a mérget...

(folytatjuk)