Ezek nyomán bennünk itthon olyan téveszmék alakultak ki, hogy tejben-vajban megfürösztik az átérkező szökevényt, megkérdezik, hogy a kávét tejszínhabbal, avagy konyakkal parancsolja-e, felszólítják, hogy dobja már a kukába féltve őrzött Carpaţi cigarettáját, és Kenttel, Marlboróval, a nőket lágyabb cigarettával kínálják. Hogy dolgoznia is kell majd valamit a kedves vendégnek? Szó sem lehet róla! Először ki kell pihennie a kommunizmusban elszenvedett lelki és fizikai megpróbáltatásait. Kap társadalmi segélyt (ami értékben több, mint itthoni fizetése volt), és semmi más dolga nem lesz, csak a nyelvtanulás...
Mi tagadás, én is ilyen tévhitben érkeztem Triesztbe, ahol már a vonaton – igaz, saját kérésemre – letartóztattak, bilincset tettek a kezemre. Csomagomat így nem tudtam kézbe venni, bőröndömet és Valentin mackóját egyik felfegyverzett foglár cipelte utánam, a másik fegyveres kísérőm kisfiamat vezette a nyomomban, kézen fogva. (Gyermekkoromban, Kovásznán, amikor megérkeztek a vasútállomásra a fürdővendégek, szomszédunk, Vén Gyula bácsi, akinek lovas hintója volt, épp ilyen szolgálatkészen cipelte a bőröndöket a bukaresti „naccságák”, tehát a „kukoánák” után. Ed­dig ugyebár tökéletes a párhuzam. Egyetlen szépséghibája, hogy a gyógyfürdőre érkező kukoánák szabadon mozogtak, miközben az én kezem bilincsben. Nem tagadom: furcsa érzés volt.)
Nos, amikor a koromfekete vasrácsos ablakú duba hosszú belvárosi bógenezés után célba ért – a börtönudvarra –, kitessékeltek minket belőle. A börtön komor, történelmi hangulatot árasztó épület volt. Hatalmas, három (vagy négy?) méter magas kőfal övezte, tetején szegesdróttal (biztosan áram is van benne! – gondoltam), őrtornyokból fegyveres őrök figyeltek, a kapunál vasrácsokat tologattak-csattogtattak jobbra-balra, fegyveres őrök figyeltek minket lépten-nyomon, mert akkoriban még nem voltak térkamerák. Én mindezt természetesnek tartottam, úgy éreztem, formalitás, amin át kell esni, mint például egy himlőoltáson.
A személyzet olaszul beszélt, de olasz–jugoszláv határállomásról lévén szó, egy szerb nyelven is beszélő alkalmazott vett át minket. Az orosz olyan közel állt a korabeli Jugoszlávia hivatalos nyelvéhez, mint például a román az olaszhoz, én jeleztem, hogy oroszul románul és magyarul tudok, megértettük egymást. Levették a bilincseket, irataimat elkérték, majd egy nővéri szobába vezettek mindkettőnket, ahol teljesen le kellett vetkőznünk. Orvosi vizsgálat következett, majd fürdőszobába kerültünk, ahol nem épp ráérősen, de megmosakodhattunk tetőtől talpig. Mindkettőnknek határozottan jólesett a meleg zuhany. Valentin még szívesen pancsolt volna egy keveset, de sietnünk kellett; be kellett öltöznöm... rab-ru-há-ba! Hát nem volt családias a fogadtatás? Igaz, kisebb dilemma elé kerültek vendégfogadóink, ugyanis négyéves rabhoz addig – úgy látszik –  nem volt szerencséjük, ekkorka öltönyük nem volt raktáron. Emiatt alaposan átvizsgálták Valentin ruháit, és visszaöltözhetett beléjük. Szürke-fehér csíkozású öltönyömön érzett, hogy frissen mosott holmi, igaz: kissé lötyögött rajtam, de sebaj. Ruháimat elvitték a ruhatárba, bőröndömet is, és Valentin legnagyobb bánatára: a harmadik szökevényt, a mackót is raktárba tették.
Olyan zárkába kerültünk, melyben egyetlen vaságy volt, és parányi asztal egy székkel. Innen kis fülkébe nyílt az ajtó, ott volt a vízöblítéses török vécé, és egy apró mosdókagyló. A cella körülbelül 3x3 méteres lehetett, a folyosóra nyíló ajtón vasrácsozat komorlott. Egy kis ablak is volt rajta, természetesen ez is szigorúan rácsos, ezen adták be az ennivalót. Az ajtóval átellenes falon, majdnem a plafon közelében, egy gondosan berácsozott ablakon sütött be a lenyugvó novemberi nap. Olyan magasan állt az ablak, hogy az odahúzott ágyról sem lehetett volna elérni. Este megkaptuk első vacsoránkat, éspedig: egy pohár tejet és egy pohár ivóvizet helyeztek a kis ablak előtti belső pultra, majd, miután ezeket elvettem, makarónit kaptunk. A tejet én kértem a gyermekre való tekintettel, és jóleső érzés töltött el: íme, itt meghallgatják az embert.
Tele voltam optimizmussal, annál is inkább, mert második kérésemet is teljesítették. Kopogtam az ablakocskán, erre megjelent az őr, és én kézzel-lábbal mutogattam neki, hogy: ...pokróc. Tehát még egy pokrócot kérünk szépen! A vaságyon ugyanis egy matrac volt, lepedő, egy párna és két pokróc. November lévén, még a mediterrán vidéken is hűvös éjszakára lehetett számítani. Nos, az őr megértette kívánságomat, és ha nem is azonnal, de még egy takarót kaptunk. Kisfiam már fáradt volt, és a mackó után sírdogált. Éreztem, hogy az őrön keresztül azt nem lehet visszaszerezni, hát mit tehettem? Hazudtam egyet, hogy mit tudom én, mi miatt, a macit csak holnap engedik be hozzánk. Valentin pedig olyan fáradt volt már, hogy hamarosan belealudt bánatába.
A vaságy a legkisebb mozdulatra is nyikorgott alattunk. Odakint, mint ahogyan az tengerparti vidékhez illik, erősen és egyfolytában fújt a szél. Ablakunkon kívül valami zsalugáter lehetett? Hogy pontosan mi volt az, ami egész ottlétünk alatt a nyöszörgő-nyikorgó-zörgő hangot szolgáltatta, mai napig sem tudom, mert nem lehetett az ablakon kinézni, olyan magasan állt.
– Hát ez nem épp egy háromcsillagos szálloda! De hál’ istennek biztonságba kerültünk! – ezzel a gondolattal aludtam el kisfiamhoz kuporodva.
Másnap korán reggel meghozták az ennivalót, egyszerű barna kenyér volt valami hideg felvágottal. Az őr jelezte, hogy várnak rám, így sürgősen meg kellett etetnem Valentint. Megitta a pohár tejecskét is, ezután visszafektettem az ágyba azzal, hogy Mamicinak mennie kell valahová, de nemsokára visszajön, legyen türelemmel. Szó­fogadó, jó gyermek volt, megértette.
Egy szobába vezetett az őr, ahol már várt rám egy tiszt, aki tudott románul. Kérdéseket tett fel: nevem, nemzetiségem, életkorom, foglalkozásom, családi állapotom, férjem, az ő foglalkozása... stb. Nekem eszembe sem jutott, hogy időközben Bácskatopolyán „ráházasodtam” a Dorellel még érvényben levő házastársi kapcsolatomra, de a papírok amúgy is Vargáéknál maradtak. Ezután papírlapot helyezett elém a kihallgató tiszt. Írásban is le kellett adnom életem rövid történetét, és arra is kíváncsiak voltak, mi okból kellett kiszöknöm Romániából. Ezzel az első formális kihallgatás véget ért, és én ekkor arra kértem a tisztet, adják vissza a mackót, mert kisfiamnak ez a legkedvesebb játszótársa. Telefon volt az asztalán, olaszul beszélgetett valakivel, majd bólintott: beviszik a zárkába a mackót, csak először át kell esnie egy ellenőrzésen. Visszavezettek a cellába, és kevés idő elteltével Valentin legnagyobb örömére hozták is a mackót. Feltételezem, hogy megröntgenezték, mert rövidesen ismét elkísértek, és engem is átvilágítottak. Úgy éreztem: minden rendben találtatott, mert visszatérhettem kisfiam mellé. Ebédre makarónit kaptunk szósszal.
Még egy-két nap, és átvisznek minket a menekülttáborba, gondoltam a disszidensektől hazaszivárgott „metodológia” ismeretében. Megy itt minden, mint a karikacsapás! Nem is sejtettem, hogy az én esetem a vártnál bonyolultabbra sikerül, és napról napra mérgesedik a helyzet. Másnap a korai reggeli után már bilincset csatoltak a kezemre, és így kísértek kihallgatásra. Egy olyan fülkébe vezettek, melyet félmagasságban üvegfal választott el a szoba belsőbb terétől. Az őr mögöttem állt, nekem pedig két oldalról világító reflektorfényben – mint a fényképésznél – egy székre kellett ülnöm. Előttem mikrofon volt, feltételezem, hogy magnetofon is működött az üvegfal túlsó térfelén. Egy hosszú asztal mellett többen ültek, egyenruhában. Ez alkalomból is románul faggattak:
– Mirefel ez a sok szovjet vízum az útlevelében?
Én könnyűnek éreztem a kérdést, és elmeséltem, hogy pár évvel azelőtt Moszkvába mentem férjhez, de rövidesen özvegy maradtam. Újabb kérdésre elmondtam, hogy háborús nővérképző iskolát végeztem, dolgoztam is egy moszkvai kórházban, majd hazaköltöztem Romániába, ahol férjhez mentem egy román katonatiszthez, de miután kisfiam megszületett, elmérgesedett köztünk a helyzet. Kihallgatóm egyfolytában, szorgalmasan tolmácsolta, amit mondtam. Olasz fordításban pontosan felismertem a szavaimat, mert a két nyelv mint két tojás, úgy hasonlít egymásra, igaz, az olasz sokkal dallamosabb, cirádásabb. Én valamilyen okból rendkívül fogékony voltam a nyelvek iránt, ez volt mellesleg az első olasz „nyelvleckém”, miközben csorgott rólam a verejték a reflektorok melegétől, és  – bár kíváncsi voltam – az üveg mögé, a szoba sötétebb térfelébe vajmi kevés lehetőségem volt belátni.
Már hosszú ideje folyt az interjú. Úgy éreztem, hogy kielégítő választ adtam minden kér­désre, amikor kihallgatóm egészen közel jött az üvegfalhoz, úgy helyezkedett, hogy a többi­ek jól láthassák az arcomat, és rám kérdezett:
– Van-e tudomása arról, hogy ruhája gallérjába el volt rejtve ez a kis csomagocska?
A tiszt kinyitotta a tenyerét, az üvegfalhoz közel tartotta, és a fényben felismertem a parányi zacskót, melyről a sikeres átérkezés eufóriájában megfeledkeztem. (Úgy volt behelyezve, hogy csak egy szál cérnát kellett kihúzni, és már ki is pottyant a helyéről.) Nem bírtam szóhoz jutni!
– Na! Van-e tudomása erről, vagy sem? – sürgette a választ a nyomozótiszt. Halljuk!
– Da! Am cunoştinţă de...! (Igen! Tudo­másom van a csomagocskáról!) – hebegtem román nyelven. (Azonnal fordították olaszra!)
– Hajoljon közelebb a mikrofonhoz, és mondja bele még egyszer, hangosabban, ugyanezt!
Már alig álltam a lábamon, szemem káprázott az erős fénytől, rabruhám a testemhez tapadt az izzadtságtól, de valahogy sikerült mikrofonba mondanom a beismerő vallomást.
– Van-e tudomása arról, hogy ez a csomagocska mit tartalmaz?
– Igen! Ha be nem csaptak otthon, három gramm sztrichnint tartalmaz, valami hordozóanyaggal keverve!
A románul vallató tiszt még mindig ablak­közelben állt, így láthattam, hogy nyomatékosan összenéz a többiekkel, és bólint egyet. Megértettem, hogy a szert vegyileg már be is azonosíthatták... Elhatároztam, hogy ha eredete iránt érdeklődnek, nem árulom el a gyógyszerésznőt, akitől a mérget szereztem, de ez – szerencsére – nem érdekelte őket.
– Milyen céllal hord magánál ilyen életveszélyes holmit?
Az izgalomtól és a hőségtől már majdnem lefordultam a székről, de valahogy eldadogtam, hogy ezt arra az esetre tartogattam, ha idejekorán elkapnak minket, és visszatoloncolnak Romániába. Fordították min­den szavamat, de az olasz „nyelvlecke” ezen­nel véget is ért. Feltételezhetően technikai okai voltak ennek. Holtfáradtan és izzadtságtól csuromvizesen vezettek vissza a cellába. Kisfiam lovag­ló­ülésben ült az ágyon, a mackó mellette. Előre-hátra himbálózott az ingatag vasszerkezeten, és élvezte a nyikorgást. Én mosolyt erőltettem az arcomra, pedig kis híján sírni kezdtem...

(folytatjuk)