Uzonban fél tíz-tíz felé kezdődik a vásár – reggel nyolckor még csak a lacikonyhások rakodtak, egyetlen árust sem lehetett látni a falu határában. Kicsit később már kezdtek érkezni a szekerek, egy vagy két lóval, s tíz óra körül már legalább tíz ló, csikó, s jó néhány malac várt új gazdára, de megérkezett a bőrműves, aki lószerszámokat árult, s került egy dinnyeárus is. Az egyik férfi két csikót kínál, összesen 2000 lejt kér értük, de komoly vevő még nem jelentkezett. „Nincs nagy remény, hogy sikerül eladnom, viszem vasárnap a prázsmári vásárra” – mondja.
  A szomszédban egy asszony az ura helyett tartja a frontot, két lóval érkeztek, egyiktől szabadulnának. „Muszáj lenne eladni, otthon öt gyerek van, nagy szükség lenne a pénzre” – mondja. A család kedvencétől, a kancától nehéz szívvel válnának meg, 6500 lejt kérnek érte, a kisebb csődört már 2800 lejért is odaadnák. Ők is elmennek a prázsmári vásárra, ha nem találnak most vevőt. Rögtön a bejárat mellett két helyen is malacokat kínálnak. Egy Dacia csomagtartójában két 30 kiló körüli kis disznó röfög rémülten, gazdájuk már nem nagyon reménykedik vevőben, drága a benzin, tovább nem viszik, s a takarmány is kevés, így hizlalni sem akarják, a családnak megvannak már a hízói – ezekből valószínű malacpecsenye lesz, ha nem kerül gazdájuk. Kétszázötven lejt kér darabjáért, mellette egy szekérderékban öt kisebb malacka sivalkodik, ezek egyenként száznyolcvan lejbe kerülnek. „Otthon megtartottunk hármat, az a családnak bőven elég, ezeket már nem hizlaljuk. Ha nem kerül gazdájuk, mennek a kemencébe” – mondja a gazdaasszony, aki már nem nagyon bízik a sikeres vásározásban. „Annak idején Brassóban eladtunk két disznót, s kiépítettük belőle a fürdőszobát. Még jóformán ki sem vettük a csomagtartóból, s már gazdára is találtak, most meg állhatunk órákig, senkinek sem kellenek” – mondja. Férje nem ért egyet azzal, hogy kevés a takarmány, ez csak kifogás, véli, hisz tavaszi gabona még lett rendesen, a krumplit és a kukoricát viselte meg a szárazság, s ha lenne eső ezután, ott sem veszne szinte minden. Inkább az a gond, hogy nincs pénzük az embereknek – mondja.
Kis csoportba verődve beszélget néhány korosabb férfi. „Régebb nem így voltak a vásárok, rengetegen kigyűltek áruval is, vásárlóként is.” Panaszkodnak a szegény világra, az Európai Unióra, a rossz rendszerre, még néhány év, és visszatérünk oda, hogy „néhány ember birtokában lesz sok száz hektár, mások pedig cselédként dolgoznak nekik”. Köz­ben megérkezik egy gazda a vásár egyetlen eladásra kínált tehenével, de őt sem rohamozzák az érdeklődők, nagyon valószínű, hogy itt is elmarad az üzletet szentesítő áldomás. Ered­ményesnek csak azok nevezhetik a szerdai uzoni vásárt, akik egy pohár sörre, néhány miccsre és egy baráti beszélgetésre számítottak.
Uzonban évente négy vásárt tartanak, kettőt tavasszal (a másodikon, az Orbán-napin cserélnek gazdát a palánták), egyet nyáron, az Anna-napit, egyet pedig télen, Miklós napján.