Az állattenyésztés jövőjét is firtató riportokban számolok be falujárásom élményeiről, keresem-kutatom többek közt azokat a személyeket is, akik előremutató módon birkóznak meg az ősöktől rájuk hagyott feladatokkal. S miközben ezt teszem, mellbe vág egy minap közzétett statisztikai adat. Két évtized alatt Háromszéken negyedére csökkent a szarvasmarhák száma.
A húsz évet a téeszvilág szétverése és az uniós csatlakozás utáni hatodik év hétköznapjai cövekelik ki. A valamikori 120 ezer fő helyett ma 35 ezer tehén és növendék eszi ezek szerint tájaink keserű szénáját.
Emlékeznek még, mekkora lendülettel verték szét a béklyóból szabadultak a régi világ mellett a téeszistállókat is, hogy jóformán kő kövön, cserép cserépen nem maradt azokban (persze, a fene sem siratja vissza azt a világot), micsoda lelkesedéssel osztották szét a téesz lesoványodott teheneit, mert ne feledjük, nem egyben szabályos éheztetése folyt a jószágnak, s csak a vágási tilalom miatt maradhatott sok tehén életben. A nagy fordulatnak meg is lett az eredménye, sok háztáji virágzott fel a kilencvenes évek elején, hatalmas munkával családi gazdaságok ezreit állította talpra a székely szorgalom, benépesültek ismét a kollektivizáláskor kifosztott istállók. Nem volt az korszerű állatápolás, versenyképes sem, de lelket lehelt a régi „életbe”, feltámasztotta a családi gazdálkodást, s ideig-óráig, de biztonságot nyújtott sokaknak, akik a romba dőlt iparból kerültek az utcára.
Ma pedig mit látunk? Bodokon, de nem csupán ott, harminc tehenet hajtanak ki hajnalban a legelőre, történelmi mélypontra, ebek harmincadjára jutott az állattartás. Az, ami a megye fő gazdasági ágazata, eltartója lehetne. A kollektívek szétverését túlélte, de a csatlakozás után még mindig nem találja a helyét, illetve kimondottan hanyatlik. Nem érdemes, nem kifizetődő tartani, kihaltak az öregek, a fiatalok pedig már nem vállalják, különben is a nagyüzemé a jövő. Épülnek imitt-amott a téeszistállókhoz hasonló, de azoknál sokkal korszerűbb nagyüzemi tartásra alkalmas hosszúkás épületek, a jövő első fecskéi, mondjuk, reklámozzuk, de íme, az elsorvadóban lévő háztáji állatnevelés kiesett kapacitásait nem pótolják.
Akkor hogyan beszéljünk fejlődésről? Hogyan vegyük egyáltalán a szánkra e szót, ha a szakember szerint 61 ezer hektár legelőnk és 41 ezer hektár megyei kaszálónk legalább háromszor-négyszer ekkora létszám eltartására lenne alkalmas? Tessék kiszámítani, mit jelentene ez jövedelemben és munkahelyben, milyen feldolgozás és forgalmazás épülhetne rá.
Bizony nem a fejlődés, hanem a kiaknázatlan lehetőségek, a pangás korát éljük történelmileg, s ha a falusi nyomort egy kicsit közelebbről vesszük szemügyre: jelenét, mértéktelen uralmát is.
