Érettségi találkozók kultuszában élünk. Előbb tízesztendőnként gyűltünk össze az alma mater gesztenyefás sétányán, aztán az idő múltával fél évtizedre csökkentettük a találkozók intervallumait, s amint a hatvanadik életévünket elrúgtuk, évenkéntire kurtítottuk, és mindig máshová szerveztük összejöveteleinket.
A találkozók sűrítésének nem csak biológiai háttere van ― 70 és a halál között még egyszer-kétszer látni akarjuk egymást ―, szóval, a mi generációnkat a politikai-ideológiai tiltótáblák is összeboronálták. Nekünk még érettségi tablónk sem volt ― az osztályharcos sztálinizmus a burzsoá-földesúri rendszer maradványának tekintette a kicsengetési kártyát is. Persze, ennek következtében kerestük egymás közelségét, közös titkaink szóra váltását. A gyülekezési szabadság korlátozása az együttlét addig nem ismert formáit gyöngyözte ki. Az átkosban a félig titkos érettségi találkozók mellé felzárkóztak az olyan falutalálkozók, amelyekre az egy évjárathoz tartozók hívták meg egymást. Mondjunk egy megfogalmazást: az ötvenévesek találkozója. A külföldre szakadtakat is meghívták, amenynyiben ez lehetséges volt. Ez a közösségépítő találkozó tiszteletre méltó demokratikus alapokon állt: iskolai végzettségre való tekintet nélkül vett részt mindenki a falutalálkozón, a csordapásztor együtt koccinthatott az egy településhez és egy évjárathoz tartozó orvossal, tanárral. Titokban még a templomba is besomfordáltak, a temetőben már nyíltan koszorúztak, és fújták az illő énekeket, a zsoltárokat is. Erdélyben a falutalálkozók akkor telítődtek igazán érzelemmel és elszántsággal, amikor Romániában beharangozták a falurombolást.
A kelet-európai rendszerváltoztató fordulatok után aztán felszakadtak a zsilipek, s az a nagyszámú népesség, amely idegenbe szakadva élte életét, új lendületet adott mindenféle találkozótípusnak. A falutalálkozók hét országra szóló falunapokká, a testvértelepülések lakosainak találkozási alkalmaivá nőtték ki magukat. Az ilyen napokra a szimbolikus cselekedetek és emlékjelek halmazát szervezték egybe, a nagy ajándékozások, emlékjelállítások tanúi és részesei lehetnek a nagy rendezvények szereplői.
Új elemekkel töltődtek fel az érettségi találkozók is. A kényszer folytán vagy önként külföldre szakadt népség a rokoni, baráti látogatásokkal fűzte egybe az osztálytársi, évfolyamtársi hazajöveteleket.
Nekem ― de nem vagyok magamra ― kimondottan tetszenek ezek a vidéken, egy-egy osztálytárs által felvállalt találkozók.
Mostanra Forró Dezső mátisfalvi szülői házának begyepesedett udvara megszépült és életre kelt. A gyepes udvar az én gyermekkoromban még a szegénység jele volt. Amint aztán a kollektivizálás, a kommunista diktatúra nem csak az udvarokat, hanem az agyakat is be kezdte gyepesíteni, ezek a porták elnéptelenedtek, a gaz, a dudva, a muhar, a bojtorján vette át a hatalmat. Az emberek egy része elvándorolt, utánuk a gyepes udvar, a biztonságát vesztve düledező, rothadó kerítés, az enyészet maradt.
Most elnézem vendéglátónk mesésen szép és illően, szakértelemmel gondozott portáját. A tornácos házat, amely hűséggel őrzi régi formáját. A huszonvalahány méter mélységű, rakott kőből épített kerekes kutat, a láncon a rojtozott szélű, funkció nélkül maradt vödröt, mert a kút mélyéről szivattyú hozza fel a hétvégi házzá átalakított szálláshelyre a vizet. A fásszín mögötti füves placcon, a gyümölcsfák árnyékában hinta himbálja az unokákat.
Dezső régi családi emlékeket kerít elő. Régi iskolamester édesapja, Forró György feljegyzéseiből fel is olvas egy részt. Címe: Egy galíciai nap története.
1916. július 3-án és 4-én szelíd hajlású rozzsal és krumplival bevetett dombok között szalad a vasútvonal északra, Lemberg felé. A vasúti töltés mellett, talán kétszáz lépésnyire a töltéstől lusta és szennyes vizű patak hentereg a völgyben. A völgy innenső oldalán három kis rongyos lengyel falu fekszik. A három falu a tegnap óta birtokunkban van, de a patakon és a vasúti töltésen túl, fenn a dombokon hosszan elnyúló, sárga földhányások feküsznek: az oroszok lövészárkai. Az árkok előtt mint valami különös ültetvény húzódik végig az orosz drótsövény. Az oroszok szakadatlanul lövik a falut, a golyók süvítve, dühösen csapkodják a falakat, és tépik a házak nádfedelét. Az egyik házban, ahová vízért bementünk, az ajtó között fekszik vérbe fagyva egy lengyel aggastyán, az orosz golyó átjárta a ház vékony falát. A többiek azt mondják, a másik házban ugyancsak így fekszik egy asszony és egy kislány, a szobában fekve lőtték agyon őket. A három elátkozott falu összes lova elszabadult, s a patak mellett tizenöt-húsz ló összeverődött, körben állnak, összedugják a fejüket, mint viharban a ménes. Az orosz tüzérség értelmes megfigyelője, lovasságnak vagy trénnek nézi ezeket az ártatlan civil lovakat, s egyszerre különös módon vijjogás kezdi tépni valahol fent a levegőt. ― Ahá! Jön a Fekete Péter ― mondja az egyik jéger. Fekete Péternek, sőt, Fekete Péter Úrnak hívják a bakák a nehéz orosz gránátot. A vijjogás egy pillanatra megáll a levegőben, a gránát most van a legmagasabb pontján, aztán újrakezdődik. Most jön lefelé. Egyszerre vagy 50 lépésnyire a lovak mellett magas fekete füstoszlop lobban fel a földből, aztán az egész testünket megrázza egy hosszan rengő csattanás. Az ember ilyenkor talán tisztelete jeléül szorosan a földhöz nyomja az arcát. A lovak fenntartott fejjel rohannak szét, s kis idő múlva újra összeverődnek. Most újra sírni kezd a levegő, aggódva nézzük, hogy a gránát pontosan a lovak közé csapott be. Sok ló térdére rogy, néhány, mintha játékos kedvében tenné, égbe kalimpáló lábakkal hentereg a földön, s a megmaradtak nyerítve galoppolnak el az istenítélet helyéről. Hinni lehet, hogy az orosz tüzérségi megfigyelő alapján ez az eset az orosz hivatalos lapokban is szerepelni fog. Talán így: ,,Nehéz gránátjaink elnémítottak és tönkretettek egy osztrák―magyar tüzérségi üteget."
Dezső olvassa édesapja, néhai Forró György ― Gyuri bácsi ― feljegyzését. Monarchiabeli, gyöngybetűs, kurzív írás a sárga papíron, sorvezető nélkül írt egyenes sorok, s a számítógépem helyesírási programja a feküsznek és a galoppolnak kifejezéseket jelzi hibásnak. Én, illetve mi, székelyföldiek így használjuk ezeket a szavakat. A számítógép csak a fekszenek alakot fogadja el.
Ha nem ismertem volna Gyuri bácsit személyesen, akkor sem férne semmi kétség ahhoz, hogy ― egyebek mellett ― fogalmazni is meg tudta tanítani a mátisfalvi gyermekeket.
És miközben meglátogatjuk a rothadó fedelű, az itt-ott kátránypapírral borított, zsindelytetős iskola tanítványok nélküli ódon épületét, s belépünk a templomba, melynek úrasztalát magyar koronás zászló takarja, az jut eszembe, hogy ezt a plasztikusan és érzékletesen megírt szöveget Gyuri bácsi, aki ifjúkorától eltekintve életét háborúkban, román világban és diktatúrákban élte végig, soha nem láthatta volna kinyomtatva. Méghogy Galíciában Lemberg felé menetelnek az osztrák―magyar katonák, s az oroszok lovakat öldösnek le, és hamis hadijelentéseket írnak... Hát ilyen reakciós szöveg hogy láthatott volna nyomdafestéket?
Meglátogattuk a kézdimárkosfalvi nagytemplomot is kőharangos és hét kopjafás emlékjeleivel, és megnéztük Márkosfalvi Barabás Miklós kézdimárkosfalvi szobrát is, amelynek történetét én idézhettem, hisz az volt az első háromszéki emlékmű, amelyet hajdanában a hivatalos helyeken kiügyeskedhettem.
Ugye, ne folytassam? Talán ennyivel is sikerült sejtetnem, hogy miért szeretjük ezeket az évenkénti, vidéki találkozókat. Pedig arról nem is szóltam, hogy az egyik, más évjárathoz tartozó barátunk, lévén ő is márkosfalvi, bekérezkedett együttesünkbe.
Megtörténik, hogy az idős szülők fiai, lányai veszik magukra a találkozószervezés terheit, s az is megesik, hogy több párhuzamos évfolyam megfogyatkozott, de még mozgásra alkalmas tagjai összevont találkozóra gyülekeznek.
Az időskor gránátlövedékként ránk hulló betegségei, a bennünket rohamozó idő és a kórok ellen védekezve összedugjuk a fejünket, mint a Forró Gyurka bácsi által megörökített galíciai lovak a háború viharában.
