Bátornak éreztem magam, talpraesettnek, aki el­éldegélhet a szülei nélkül. Határozott voltam, bőröndök sokaságát pakoltam tele ruhákkal és emlékekkel, s nem foglalkoztam azzal, hogy miként kerül ez mind fel Kolozsvárra. S ott majd hol fog elférni? S ha már a kérdéseknél tartunk: hol fogok lakni, kint vagy bent? És kivel? Mit fogok enni, ki fog főzni? És mi lesz, ha eltévedek? Kit fogok akkor majd hívni? Kit?
Aztán eltelt egy (tan)év, s a kérdéseimre választ kaptam. Első hetekben térképet használtam, s most sem szégyellem elővenni. Sokszor ültem fel rossz buszra, s ha siettem valahova, akkor sosem jött a megfelelő számú tömegközlekedési eszköz. Taxizni meg nem szerettem. Nem is érte meg, anyagilag semmiképp nem. Örvendtem, ha a számlákra meg tudtam spórolni a szüleim által küldött pénzt. De ha már mind elfogyott, egy sörre akkor is kitelt. Sokszor maradtak el a reggeli kurzusok. No nemcsak azért, mert a tanár nem ért be rejtélyes okok miatt, hanem mert én sem értem be az éjszakai bulik után. Tanulni – jó diákhoz híven – szesszióban kezdtem. Csokit vacsoráztam éjjel egy órakor, és energiaitallal keltem hajnali 11 után. Sokat köszönhetek a vizsgaidőszaknak. Megtanultam, hogy milyen fontos a napi nagytakarítás, hogy mindennap el kell menni vásárolni, s ha maradt kevés szabadidőm, akkor órákig tudtam azon siránkozni, hogy milyen satynya sors jutott nekem…
De én választottam. S ha újra döntenem kéne, ismét Kolozsvár mellett döntenék.

TÓTH TÍMEA KITTI