A türk népek szokásjoga volt a hatalmi viszonyok megkülönböztetése fekete és a fehér jelzőkkel. A fehér a király által uralt terület, míg a fekete a királytól függő erdélyi, délvidéki (Maros–Tisza–Duna–Kárpátok közti) régió megnevezése volt. E megkülönböztetés azonban csak formai, mert a dél-erdélyi Prokuj gyula független uralkodóként vezette államát. Ezt a hittérítők is megtapasztalhatták, amikor a nyugati, a római kereszténység terjesztése során a gyula a keleti (bizánci) kereszténység híveként munkájukban akadályozta.
Prokuj gyula apja, Zombor gyula 952-ben tért át a bizánci kereszténységre. Ennek akkor politikai célja volt. A fejedelem a bizánci császárság támogatásának elnyerésére – az esetleges bolgár támadás visszaverése érdekében – keresztelkedett meg. Ez alkalommal hozta országába Hierotheoszt, akit a konstantinápolyi pátriárka szentelt fel püspökké. A püspök székhelye kezdetben nem a gyulák fővárosában, Gyulafehérváron volt, hanem a délvidéki Szávaszentdemeteren. Ezt látszik igazolni a Szent Demetert ábrázoló püspöki pecsét, amelyet később a két görög származású magyar püspök, Theophülaktosz és Antoniosz is használt.
Amikor a különböző történeti források Prokuj gyula családját és országát pogányként emlegetik, arra kell gondolnunk, hogy a nyugati keresztények szemében a keleti kereszténység pogánynak, nem igazi kereszténységnek számított. A krónikák szövegét, amelyek Prokuj gyulát és családját pogányként emlegetik, úgy kell értelmezni, hogy azok nem tértek át a nyugati kereszténységre. Jó példa erre maga Prokuj fejedelem leánya, Sarolt, Géza nagyfejedelem felesége, aki, bár már a harmadik nemzedék óta (952-től) bizánci keresztény volt, a nyugati papok szemében „romlott kereszténynek” számított. Hogy ez mennyire így volt, nem akárki állítja, hanem Querfurti Brúnó, aki 997-től Európa legnagyobb hatalmának, III. Ottó császárnak volt udvari papja, majd 1002-től térítő püspökként működött.
Brúnó 1003-tól Magyarországon végzett hittérítő munkát. II. Henrik német királynak beszámolt a „fekete magyarok” között végzett térítő tevékenységéről. Megemlíti, hogy Szent István anyja, Sarolt vallása: „beszennyeződött vallás, a pogánysággal keveredett össze, és a lanyha és bátortalan kereszténység a barbárságnál rosszabb kezdett lenni”.
Hogy e szemlélet mennyire élt a latin keresztény írástudókban, mutatja a magyar „ősgeszta”. Anonymus is hangsúlyozta: István király nagybátyját, Gyula vezért erőszakkal kényszerítette a kereszténységre, a latin szertartás elfogadására. Ő úgy gondolta, hogy István király elsősorban azért fogatta el Gyula vezért fiaival, a két herceggel, Bujával és Bonyhával együtt, mert „hogy hitben gyenge vala, s kereszténnyé lenni nem” akart.
Ha e gondolkodásmódot vesszük alapul, akkor az említett két hittérítő, Querfurti Brúnó és Adhemar jogosan nevezte a gyula által vezetett országot pogánynak, mert az alattvalók közt nagyszámú bolgár-szláv is élt, akik ugyancsak a görög vallást gyakorolták.

Az államegyesítés útján
István szándékát, hogy nagyfejedelemként igényt tart az egyeduralomra, annak feltétlen elismerésére, már nagyfejedelemmé választásakor kinyilvánította. A függetlenség megőrzésére törekvő fejedelmek számára második figyelmeztetés a koronázás volt, amikor Istvánt az összes magyarok királyává koronázták. Alattvalóitól elvárta a keresztény vallásra való áttérést, ezzel külpolitikájában elnyerte a római pápa és a német-római császár támogatását. István megkoronázásával a magyar királyság betagolódott a keresztény államok sorába.
A törzsi fejedelmek egy része békésen beletörődött a központosított királyi hatalom kialakulásába. Bizonyára intő példaképp lebegett szemük előtt Koppány sorsa. Egy részük még Géza nagyfejedelem idején elfogadta a nagyfejedelem hatalmát. István is kíméletlen keménységgel folytatta az apja által megkezdett államszervezést. Hatalmának alapjává a lázadó urak elkobzott földjeit és az addig lakatlan gyepükből létrehozott földbirtokot tette. Akik önként meghódoltak, megtarthatták a törzsi, a nemzetségi birtokok egyharmadát, de annak kétharmada a királyi birtokot gyarapította. Istvánnak Koppány legyőzése után három territoriális hatalommal bíró fejedelem ellenállását kellett felszámolnia: a kavar fejedelemét, a Marostól délre uralkodó gyuláét, illetve a délvidéki Ajtonyét.
István fegyveres hadjáratait, az államegyesítésért folytatott küzdelmét haladó jellegűnek tekintjük, mert a magyarságot egyetlen államkeretbe szervezte. Az erős és egységes magyar királyság nagyobb védelmet, gazdasági, kulturális fejlődést és politikai tekintélyt biztosított a magyarság számára, mintha több feudális kis államba tagolódott volna úgy, ahogy az Európa-szerte – Itália, Németország és Spanyolország területén – megfigyelhető.

Békés eszközök
Bár István király kemény kézzel szervezte meg államát, és terjesztette a kereszténységet, mégis úgy vélem, hogy nem hiányzott belőle a keresztény irgalmasság, megbocsátás. Erről a kortárs és a jól tájékozódott Thietmar püspök így nyilatkozott: „Aki pedig miután feleségét (Gyula) a fogságból kiszabadítani nem tudta, unokaöccse önzetlensége révén (Istvántól) ajándékként kapta meg. Még sohasem hallottam hasonló esetről, amikor valaki ennyire kímélte volna a legyőzöttet.”
Valóban, István több alkalommal is Krisztus bajnokaként (athleta Christi) járt el. Így például az életére törő pogánynak megbocsátott, az ellene összeesküvést szervező Vazult nem végeztette ki a középkori szokás szerint, és nem állt kegyetlen bosszút rajta és nemzetségén.
A központi hatalom kiterjesztését nemcsak fegyverrel, de békés eszközökkel is folytatta. Aba Sámuelt, a kavarok nagyhatalmú fejedelmét dinasztikus házassággal tette szövetségesévé. A kavar fejedelem 1010 táján kérte és kapta feleségül a király egyik testvérhúgát. Felvette a kereszténységet, megbízható támasza lett sógorának, a királynak a keresztény állam megteremtéséért folytatott munkában. István király az elvesztett fejedelemségért Észak-Magyarország urát, Aba Sámuelt országos tisztséggel, palotaispáni ranggal kárpótolta.

(folytatjuk)