Amikor a gyorsvonaton történtek után Párizsban, a Pitié Sale Petrière kórházban felébredtem, már túl voltam az operáción. Reanimátorok álltak körülöttem. Ők is szóltak hozzám, de szavukat nem értettem. Kezdetben fel sem fogtam, hogy mi történt, de ahogy a kábulatból életmagra kaptam, elmémbe hasított a rémület:
– Valentin! A gyermek!! Hol van a gyermekem???
Kiabálni kezdtem – olaszul, oroszul, magyarul, ahogy eszembe jutott, mert franciául nem tudtam – a kisfiamat keresve. Szerencsémre a személyzet soraiban akadt valaki, aki tudott olaszul.
– Ne ijedjen meg! A fia Andro­nikov hercegnő kastélyában van Mont­geronban. Biztonságban. Gond­ját viselik. Nemsokára viszontláthatja őt, de fel kell erősödnie, nyugtatott meg az ismeretlen.
Rettenetes hiányérzetem volt, de ott kellett maradnom tíz napig, amíg, ha sántikálva is, de lábra állhattam. Kezelőorvosom nagyon jólelkű ember volt. Kiutaláskor kezembe adta a kórházi zárójelentést és a lábamból kioperált kődarabot is: egy csillámpalaszilánkot. Meg is tartottam ereklyeként. Később, amikor anyagi hely­zetem megengedte, aranyba foglaltattam. Hátlapjára bevésettem szerencsés megérkezésünk dátumát: 1968. febr. 10. De szavamat ne felejtsem! Kézbe kaptam ruháimat, összes iratomat, és eközben mentőt hívott a doktor úr. Egyenesen a gyermekotthonba küldött.
Montgeron hatvan kilométerre fekszik Párizstól. Ott egy kastélyban orosz papok és apácák gondozták-nevelték a menekültek gyermekeit. A patrónus, Andronikov hercegnő valamikor Oroszországból menekült Nyugatra. Amikor megtudta, hogy jól beszélek oroszul, felajánlotta: maradjak ott, így a gyermekem mellett leszek, tanulok franciául is, és valamelyest megerősödöm. Valóban ijesztően leromlott az állapotom. Alig ismertem magamra a tükörben, olyan duzzadt lettem a vénámba adagolt rengeteg hidrokortizontól.
Ott is maradtam kb. két hónapon át, bár ez a „munkahely” formális volt. Inkább menedékhelynek lehetett nevezni. Szállást és enni kaptam ingyen, miközben én – becsületből – bármilyen munkát elvégeztem, ami adódott. Montgeronban a világvárosnak a zaja már nem hallatszott, csak a felhőkre vetülő fénye látszott esténként. Egyik orosz apáca, amikor megtudta, hogy alapjában én is nővér vagyok, és hogy miként kerültem Moszkván át Párizsba, barátságába fogadott. Neki köszönhetem, hogy fénykép is készült rólam és kisfiamról. Balról a gyermekotthon egyik épületszárnya látható, jobbról magánházak. (Mintha itthon lennénk, Szentgyörgyön például! Nem­de?) Hó ott csak árnyékos helyeken akadt, itt-ott, háztetőkön. Francia­honba az Alpokon át a képen látható öltözetben érkeztünk meg, igaz, amikor fényképeztek, már nem volt két-három réteg ruha rajtunk, mint a hegyekben.
Tehát rövid ideig a gyermekotthonban laktam mindenesként. Ez nem lehetett hosszú távú megoldás. Egyszer aztán az apáca kolléganő sugallatára elkérezkedtem a Secours Catholique-hoz (Katolikus Segély­szol­gálat), hogy keressek valami hivatalos munkát magamnak. Már valamelyest makogtam franciául, amikor egy vasárnap délután, természetesen miután elvégeztem a munkámat, egy alkalmi autóval elindultam Pá­rizsba. A gyermekotthon munkatársa egyenesen a Secours Catholique elé vitt. És ami fontos: ingyen! Mert pénzem bizony kevés volt, azt is a barátnőmtől kaptam, hogy legyen, amivel visszamennem Montgeronba!
Mi tagadás: alig vártam már, hogy láthassam álmaim netovábbját, a fényárban fürdő világvárost, továbbá igyekeztem, hogy hétfő reggel az elsők közt legyek a sorban, ahol a munkalehetőséget osztják. Óvatosan, hogy el ne tévedjek, sétára indultam a belvárosban.
Az Eiffel-torony messziről látszik, olyan, mint a világítótorony a tengeri éjszakában. Egész délután a közelében ténferegtem a sokszínű, soknemzetiségű tömegben, majd átmentem a Szajna-hídon, lemerészkedtem egészen az Arc de Triomphe közelébe, az obeliszkig. Felfedeztem a metró bejáratát is. Lementem a sárga kerámiakockákkal bélelt alagúton, de csalódottan tapasztaltam, hogy a moszkvai metró bizony sokkal szebb a párizsinál. Továbbá szokatlan látvány volt a csavargók, koldus-muzsikusok, hajléktalanok tömege. Már a bejárat közelében elém állt egy cigányné. Franciául beszélt. Sehogy sem értettem, hogy mit mond, de biztos voltam abban, hogy pénzt kér, mert a kezem felé mutogatott. Miként magyarázzam meg neki, hogy én is koldus vagyok? – álltam tanácstalanul, amikor a sorstársam „eszpanyol”-ra váltott. (Mindhiába!)
– Parlano... italiana! – szóltam találomra.
A cigány asszony, akit kinézete alapján mifelénk kapásból (!) „sátorosnak” neveznénk, olaszul  folytatta. Végre valahogy szót értettünk. Tíz frankért felajánlotta, hogy jósol a tenyeremből.
– Nincs pénzem! – vonogattam a vállam.
– Akkor öt frankért! De csak a signorának! – alkudozott a jósnő.
Őszintén szólva, én mindig is hittem bizonyos természetfeletti erőkben. Kíváncsi voltam, hogy mi vár rám ebben a szédületesen szép, félelmetesen vadidegen világban, de nem tehettem, hogy erre költsem azt a pár frankot, amit utazási költségekre kaptam. Mellesleg Párizst én már többször láttam, igaz, csak filmeken, mégpedig Alain Delonnal, Sophia Lorennel a főszerepben. (Románia láthatott jó nyugati filmeket is, amíg Ceauşescu be nem húzta a redőnyt.) De a valóság mindennél hitelesebb élménynek bizonyult.
Látod, Elvira? Te még koldulásra sem vagy alkalmas ebben a világban, amíg nem beszélsz két-három világnyelven! – összegeztem a félelmetes, friss tanulságot.
Éjszakára, amikor szétoszlott a turisták tömege – nem volt más választásom –, le kellett húzódnom a föld alá. Bár áprilist írtunk, még hűvös volt. A sétányok fái is óvatosan ki­vártak a rügyezéssel. A metróalagút egyik padján kuporogva próbáltam álomba szenderülni, de éhes voltam, és ilyenkor pesszimizmusra hajlamos az ember. Az a gondolat nyugtalanított: vajon sikerül-e valaha kiemelkednem ebből az alvilági állapotból, a hajléktalanok, a koldusok közül. (Be­vallom őszintén: ha lett volna pénzem jósoltatni, és ha azt mondta volna a cigányné, hogy rövidesen Windsor hercegnőjének udvarába kerülök, sőt, Sophia Lorennel is barátságba keveredem, szemberöhögtem volna, és visszakértem volna a pénzem.)
Korán reggel, a csúcsforgalom kezdetén a felszínre siettem, indultam a Secours Catholique felé. Hogy feltűnően (többé-kevésbé elegánsan!) nézek ki Párizs szívében, arról fogalmam sem volt: bundában és az orosz szőrmesapkámmal, melynek sok addigi sikeremet köszönhettem. Hirtelen fékcsikorgásra riadtam. Gyönyörű fehér luxusautó, egy Citroën állt meg a közelemben, és a lehúzott ablakon kiszólt egy szembetűnően elegáns férfi. Kérdezett valamit franciául.
Ha nem egyéb, turista, aki tőlem kér útbaigazítást! – kapcsolódott be a humorérzékem.
Jeleztem: nem értem, hogy mit mond. Aztán a cigány asszonnyal történtek tanulságán felbátorodva olaszul próbálkoztam. S hát erre megszólalt a férfi:
– Che cosa può aiutare, signora? (Afelől érdeklődött, miként tudna segíteni rajtam.)
Segíteni akar? Rajtam?? Jól hallok??? Hát erre megeredt a beszédem!
– Én politikai menekült vagyok, uram! A Secours Catholique-hoz jöttem, hogy keressek munkát.
– Milyen munkát szeretne?
– Hááát... takarítónő lehetnék! Mert még nem tudok franciául! Most kezdem! Van egy gyermekem is! Az Andronikov-otthonban van! – adtam elő mindent egy szuszra.
Nálam volt a bizonyítvány is, hogy menekült vagyok (időközben a rendőrségen ezt is kiállították, erről majd később), és én azt jóhiszeműen meg is mutattam.
– Épp jó helyen érdeklődik – mondta az ismeretlen. – Van egy szállodám a közelben, és szobalányra lenne szükségem. Kaphatna egy szobát a padlástérben. Enni is tudnék adni. A fizetésről megegyeznénk...
– Elfogadnám – mondtam boldogan. – Akkor már nem is megyek a Secours Catholique-hoz! De volna-e türelme, hogy vásároljak egy kiflit magamnak? Éhes vagyok! A metróban aludtam!
– Non si preoccupi, signora! Ne foglalkozzam ilyesmivel – mondta. (Nem jött, hogy higgyek a fülemnek!)
Bevitt a férfi egy közeli gyorsétterembe, és megreggeliztetett. Éhes voltam! Két pohár csokoládét is megittam három meleg kiflivel.
– Most jöjjön, menjünk az igazgatóhoz! Aztán, ha pihenni akar, le is feküdhet, hogy holnaptól kezdhesse a munkát.
A férfi bevitt egy épületbe. Mondta: várjak, amíg beszél az ügyintézőjével. Majd visszajött, és felvitt egy szobába. Szó, ami szó: közönséges kinézetű szálloda volt a Mac Mahon utcában, az Arc de Triomphe közelében. (Ma sokcsillagos luxusvidék!) A szobákban egy ágy, egy asztal és egy lámpa rajta. Szűk toaletthelyiség mellette, zuhanyzófülkével.
– Feküdjön le nyugodtan. Pihenje ki magát, én majd visszajövök négy óra felé. Itt van egy baguette (ez egy hosszú kenyér a franciáknál), a zacskóban van valami felvágott is, hogy szendvicset tudjon készíteni magának, és egy palack víz. Délután ta­lálkozunk – mondta az úr, és elment, kívülről bekulcsolva az ajtót.
Azonnal meg is fürödtem, és lefeküdtem, mert a metróban bizony fájdalmas volt az éjszaka. Aztán délután arra ébredtem, hogy kaparászik valaki a kulcslyukban, nyílik az ajtó, és jön a férfi. Csak akkor tűnt fel nekem, hogy milyen kövér, kopasz a feje, arca olyan, mintha malac volna, szeme kidülledt. Csak a beszéde volt feltűnően művelt, választékos. Kiválóan tudott olaszul.
– Kipihente magát? – kérdezte. – Most elmegyünk valahova vacsorázni.
Lám! A francia munkaadók milyen jóérzésűek, gondoltam, és mindent megelőlegezve meg is köszöntem a kedvességét. Ő azt mondta:
– Holnap, holnapután megírjuk a szerződést is.
...És vacsora után felkísért a szobámba. Csakhogy ekkor nem vált el tőlem, hanem bement a fürdőbe! Hallatszott, hogy mosakszik! Aztán onnan kijött (félmeztelenül), és bebújt az ágyamba!
– Tisztelt uram! Mit csinál? Erről nem volt szó!
– De bizony erről van szó! Addig marad itt, amíg én akarom, aztán meglátjuk, miként fogom alkalmazni – mondta.
Mi lesz Valentinnel? – rémültem meg, de nem szóltam. Átláttam, hogy csapdába keveredtem.
– Egy kis türelmet kérek, hogy megmosakodhassam – mondtam. (A ruháimat is magammal vittem a fürdőszobába!)
Belülről óvatosan bezártam az ajtót, és szétnéztem, miként lehetne megszökni. A toalettben magasan a falra szerelt WC-tartály volt, mellette az ablak. Felkapaszkodtam és kinéztem. Közvetlen közelében a csatorna. Nosza, terebélyes orosz bundámat elő­redobtam. Sovány voltam, könnyen kifértem, és az első emeletről a csatornába kapaszkodva leereszkedtem. A szovjet katonai kiképzés tehát nem volt hiábavaló, többször is hasznomra szolgált, eddig is, de ezután is, majd meglátják... A fájós lábamat bizony éreztem, de szerencsésen földre értem a kora esti homályban, és eltűntem a helyszínről, visszamenekültem a gyermekotthon biztonságába.
Azután eltelt kb. húsz év. Épp valamelyik betegemhez siettem, amikor Párizs egyik sugárútján, egy útkereszteződésben, a zöld lámpára várva hatalmas színházi plakátot pillantottam meg. Egy kopasz, kövér, „malacképű”, vastag szemöldökű, de elegáns férfi nézett rám a magasból. Épp meg nem szólalt: „Miben segíthetek, Signora?” Elképedve ismertem fel – mint nagy francia színészt (!), így dicsérte a plakát – azt az embert, aki évtizedekkel azelőtt rabszolgává akart tenni engem. Nevét hadd ne említsem! De legnagyobb elégtétel a kár­öröm! Nos, képzeljék el a franciák szépreményű színészét, amint pucé­ran szaladgált segítségért, hogy betöresse a budiajtót. Mert ha megfigyelték: a művész úr a fürdőszobában hagyta a ruháit. Én pedig belülről kallantyúztam be az ajtót. Sőt, a zuhanyt teljes erővel megeresztettem, a WC-t is meghúztam, hogy a víz csobogása fedezze szökésem zaját.