Meg kell érteni, hogy egy közel nyolcvanszázalék-arányú, saját történelemmel, gyökerekkel rendelkező Népet megillet a területi autonómia az ENSZ által elfoga­dott Polgári és Politika Jogok Nemzetközi Egyezményének 1. cikkelye alapján.
Meg kell már végre érteni, hogy mi, székely magyarok, nem vagyunk nemzeti kisebbség, mi Nép vagyunk. Bár a népeket az önálló államiság joga is megilleti, ennek ellenére mi megelégszünk a Románián belüli önállósággal, területi autonómiával is. Ezért érezzük, hogy nemcsak hálátlanság, de arcátlanság tagadni létünket, még a szülőföldünk évszázados nevét is. Már most szeptember elsején Sepsiszentgyörgyön fel kellett volna vállalni a területi autonómia követelését, ki kellett volna mondani: igényeljük a teljes jogkörű területi önkormányzatot. A két és fél megye székely magyar népe erről a közösségi jogról soha semmilyen megfélemlítés mellett nem fog lemondani, mert tudjuk, hogy e nélkül nincs jövőnk! Sajnos, ennek határozott kinyilatkoztatása  hiányzott a szentgyörgyi tüntetésen.
El kellett volna mondani, hogy a teljhatalomra törekvő, magyargyűlölő kormányzat nyílt és meghirdetett szándéka betagolni a Székelyföldet egy olyan régióba, amely már kezdetben közigazgatási hatáskört élvez. Úgy akarják szétzilálni, hogy fokozatosan elsorvadjanak a már meglévő, a választott vezetők által gyakorolt jogkörök. Ha a székely nép alig egynegyede marad az erdélyi régiónak, hamar megtörténik felszámolása, a magyar többségű etnikai tömb fellazítása már csak évek kérdésévé válik. Példa erre Marosvásárhely, ahol 2002-ben került a város élére román vezetés, miután 1990-ben a központilag megszervezett magyarellenes pogrom hatására mintegy tizenötezer magyar menekült el. Pár év alatt sorvadásnak indult az ősi székely város intézményrendszere, a székely magyarság egyre inkább a szórvány szintjére sodródik.
Szeptember elseje Sepsiszentgyörgyön, minden példásan megszervezett szolidaritási tüntetés, együttlét, fennköltség ellenére erőtlen siránkozás marad. Követeléseinkből a hatalom nem azt a következtetést vonta le, hogy szépen, tisztességesen tudunk harcolni jogainkért. Úgy véli, azt tehet velünk, amit akar! Itt nemcsak egy épületről, nemcsak két magyar ember koncepciós elítéléséről, peréről van szó! Rövid és érthető, pontos képet kellett volna rajzolni a kialakult helyzetről, a több ezer ingatlan visszaszolgáltatásának mértékéről, és arról, hogy annak – elrabolt, azaz nem ellopott, ahogy a gyűlésen emlegették –  nagyobb részét nem adták vissza!
Odajutottunk 2012-ben, hogy nem lehet alapvető jogköveteléssel, békés tüntetéssel tiltakozni, visszakövetelni egy elrabolt református iskolát anélkül, hogy azt ne követné retorzió, kivizsgálás, megfélemlítés. Ez a diktatúra irányába haladás első riasztó jelzése azt is mutatja, hogy a kisebbségnek nevezett etnikai közösségek kiszolgáltatottak azoknak a kormányoknak, országoknak, melyek jogtalanul megszerezték, az itt élők megkérdezése nélkül, őseink földjét. Senki nem kényszerít, de mi állandóan kisebbségként határozzuk meg önmagunkat! Gon­dolkozzunk már el! A népek jogállása más, mint a kisebbségeké. A székelység a magyarság kebelén belül is mindig külön nép volt, még ha a nyelve és történelmének egy része azonos is a magyarral.
A hatalom nem azt vizsgálja, hogy milyen szinten történt a korábbi igazságtalan bírósági döntés, a Református Egyház, a székely nép és Mikó Imre közös tulajdonának, azaz a Székely Mikó Református Kollégiumnak az elrablása, hanem a békés tüntetés szerevezőinek, résztvevőinek  megfélemlítésébe kezdett. Az arcátlanság netovábbja, ami most történik!
Tehát Autonómiát, Autonómiát, Auto­nómiát! Ezt kell határozottan követelni! Mi, őshonos magyar nemzeti közösség odajutottunk, hogy állandón könyörgünk az igazságtalan, rabló trianoni békediktátum által urainkká vált, „vasgyámságot” gyakorló hatalomnak. Megalázó helyzetünk tűrhetetlen! Nem mindennap gyűl egybe harmincezer ember, márpedig a régiósítás, szórvánnyá degradálásunk ügye csak néhány hónap kérdése.