7.Megyék, régiók az idők sodrában

Eredetileg nyolc szász szék alakult: Kőhalom, Nagy­sink, Segesvár, Szász­sebes, Szászváros, Szeben (főszék), Szerda­hely és Újegyház. Medgyesszék és Selykszék később jött létre. A szász univerzitas vagy szász egyetem (universitas saxonum) szót használták egyrészt a királyföldi szászok összességének jelölésére, másrészt pedig a szászok önkormányzatának neve is ez volt. Élén a szász nemzet által választott és a király által megerősített szászok grófja állt.
A szász székeken kívül még két szász vidék, Brassó (Barcaság) és Beszterce egészítette ki az erdélyi szászok közigazgatási-területi szerveződését. A 15. század első feléig két szász szék (Medgyesszék és Selykszék), valamint a két szász vidék (Beszterce és Brassó) a székely ispánok alá tartozott.

Gömörőrök széke
A Lándzsásvidék, Lándzsás kerület vagy Tízlándzsás szék a Felvidéken a Szepesség vármegyei szintű autonómiával bíró körzete volt, s a 12. századtól az újkorig állt fenn. Az eredetileg Gömör vármegye területére telepített kabar határőr várnépek a határok északabbra tolásával létrehoztak egy másik gyepűvonalat a Szepesség területén. A határőr népek általában szélesebb jogokkal, autonómiával rendelkeztek más, termelő várnépekhez képest. Birtokaik felaprózódása miatt megélhetésük már egyre nehezebb lett, de maradékaik az újkorig megőrizték önkormányzatukat. 1802-ben a széküket a Lőcse székhelyű Szepes vármegyébe tagolták be.

Kun székek, jász szék
A kunokat a 13. század első felében telepítette le – nem éppen zökkenőmentesen – IV. Béla király (1235–1270) Fejér vármegyétől (Dunántúl) a Temes vidékéig terjedő területekre. A kunoknak az időben változó nagyságú – általában zsugorodó – településterületét nevezték Kunságnak. A kun székek, mint jogilag autonóm szerveződések, a 14. században alakultak meg. A hat kun szék, melyek élén kapitányok álltak: Hantos, Szentelt, Halas, Kecskemét, Kara (korábban Mizse) és Kolbáz. Nagy a valószínűsége, hogy a rendszer a régi kun nemzetségek alapján jött létre, a nemzetségfők válhattak a székek első kapitányaivá. A hat, majd a négy kun székhez társult az egyetlen jász szék, Berényszék. A jászkun székek összessége, a Jászkun Kerület (székhelye Jászberény) felelt meg egy vármegyének, politikai egységnek, törvényhatóságnak, élén a nádorral, majd a jászkun kapitánnyal. A székek a járások megfelelői voltak.

A kerületek
olyan területrészek voltak, amelyek királyi privilégiumok alapján önkormányzattal rendelkeztek, és nem tartoztak sem a vármegyei, sem pedig földesúri magánhatalom alá. A Magyar Királyságban talán a legrégebbi ilyen különleges státusú közigazgatási egység a Horvátországban, Zágrábtól délre a Túrmezei (Turopolje) nemesi kerület volt Nagygorica (ma Velika Gorica) székhellyel (1278–1848). A 19. század közepén 31 községből állt, és mintegy 600 horvát nemesi családot foglalt magában.
A Hajdú Kerület 1609-ben alakult hat Szabolcs vármegyei, úgynevezett öreg hajdúvárosból, székhelye Hajdúböszörmény volt. Teljes jogú lakói a Bocskai István erdélyi fejedelem által 1605-ben katonáskodási kötelezettséggel letelepített és nemesi rangra emelt 9245 hajdú leszármazottjai voltak. A hajdúk számára adott kiváltságok kollektív nemességet jelentettek, és csupán a birtokukba adott városok területén voltak érvényesek. A székelyeknél ez – mint láttuk – nem így volt.
A XVI. szepességi város kerülete előtörténetének kezdete 1412-re tehető, amikor Zsigmond magyar király szepességi városokat zálogosított el a lengyel királynak. Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben Mária Terézia királynő ezeket visszaszerezte, kiváltságokkal látta el, és megalapította kerületüket, 1778-tól Igló székhellyel. 1876-ban, a vármegyei rendezéskor Szepes vármegyébe kebelezték be.
Némely szerb történészek szerint a szerb nép privilégiumának egyik formája, illetve a szerb határőröknek nyújtott kárpótlás volt a nyugat-bánsági nagykikindai kerület (1774–1876 ) és a kelet-bácskai tiszai koronakerület (1751–1848) megszervezése délen, a Tisza bal, illetve jobb partján a török Bánságból történt kiűzése után megszüntetett tiszai-marosi határőrvidék (1700–1750) helyébe. A 18. századi Habsburg „kerületesítési” politika terméke volt továbbá az adriai-tengeri Fiume (ma Rijeka), Buccari (ma Bakar) és Portoré (Porto-Ré, ma Kraljevica) közigazgatási, törvénykezési és kereskedelmi ügyeinek 1776-ban közös (fiumei) kormányzó alá rendelése és így a fiumei és baccari szabad kikötő kerületek megalakítása.
Az említett kerületek (a vármegyékkel azonos) törvényhatósági jogállás és követküldés joga (országgyűlési képviselet) vonatkozásában nem voltak egyenrangúak. A Tíz­lándzsás szék, a tiszai korona- és a nagykikindai kerületek kiváltságokkal bírtak ugyan, de sem törvényhatósági jogállással, sem pedig követküldési joggal nem rendelkeztek. A XVI. szepességi város kerülete valahol középen helyezkedett el: törvényhatósági státusza volt, de országgyűlési követe nem.

(folytatjuk)