Az a régi iroda porszagú volt, szivarfüstös, és egy kopott íróasztal állt benne. Ott dolgozott a kék csokornyakkendő – na és nagyapa, akit akkoriban még úgy hívtak, hogy apa. Napközben, ha nagyapa az íróasztal körül sürgött-forgott, a kék csokornyakkendő úgy röpködött a nyakában, mint egy kék pillangó. Régen volt ez, de a nyakkendő számára ma is az a szürke iroda jelentette az egész nagyvilágot.
Azóta változott meg minden, mióta nagyapa nyugdíjba ment. Azóta már nem akasztotta le reggelenként a kék csokornyakkendőt, inkább a kockás flanellinget meg a kék munkásnadrágot vette elő.
– Én is itt vagyok, én is! – nyújtózkodott a csokornyakkendő, de a szigorú gyapjúzoknik meg a fáradt meleg alsók lehurrogták: – Palántázni megy, nem látod? Palántázni! Tudod egyáltalán, hogy mi az a palánta?
– Persze hogy tudom! Hinta, palánta, hinta, palánta... – dudorászta a csokornyakkendő, aki az egész nagyvilágból csak a csöpp szürke irodát ismerte. – Nagyon is tudom, hogy mi az a palánta! Hinta, palánta, hinta, palánta! – és igen csodálkozott, hogy miért nevet mindenki a szekrényben.
Más reggeleken nagyapa a szürke pulóvert meg a barna kordnadrágot vette elő.
– Én is itt vagyok, én is! – rimánkodott a csokornyakkendő, de a gyapjúzoknik meg a meleg alsók megint leintették: – Túrázni megy, nem látod? Túrázni! Tudod, hogy mi az a túra?
– Tudom hát! Túrát vettem, elejtettem, azt sem tudom, hová tettem... – dúdolta a nyakkendő, aki csak az irodát ismerte. – Ismerem a túrát! – és nem értette, hogy miért nevetnek rajta már megint. Sóhajtott, és az irodájára gondolt. Ott bezzeg nem nevette ki senki! Még egyet sóhajtott.
Meghallotta a nagy sóhajtozást Virágh Andrea, a tündér:
– Segítek én rajtad, te szegény csokornyakkendő! – Elővette a színes krétáját, és varázsolni kezdett: – Sürgök-forgok, pörgök-morgok, azzá változz, amit mondok: PILLANGÓVÁ!
Huss! – egy csokornyakkendő formájú, kék pillangó suhant ki a szekrényajtó résén. Suhant, röpült, de nem a virágos rét, vagy a zöldlombos erdő felé, mert ez a pillangó nem az erdőben és nem a réten kereste a boldogságát. Nem is tudta, hogy mi az az erdő és mi az a rét. Ő csak egyet ismert a világból: egy csöppnyi, szürke irodát. Arra röpült hát.
Végigsuhant a főutcán, beröpült egy nagykapun, átcikázott egy előcsarnokon, keresztülfurakodott egy üvegajtón. Lihegve megpihent. Végül egy jól ismert szűk folyosón találta magát. A folyosó végén nyílt az ő szürke kis irodája, ahol nagyapa dolgozott még apakorában.
– Milyen csend van! – ijedt meg a kék pillangó. – Sehol egy lélek! Nem dolgozik itt már senki. Mindennek vége...
Szorongva röppent be az elhagyatott iroda ajtaján. Félve nézett szét... – és nagyot dobbant a szíve! Mert ott állt az íróasztal, rajta ott világított az asztali lámpa, szállt a porszag – még a szivarfüst is ott lebegett, mert az íróasztalnál ott ült, igen, ott ült nagyapa, szürke pulóverben, barna kordnadrágban. Felállt, és sürögni-forogni kezdett.
– Én is itt vagyok, én is! – ujjongott a pillangó. Körbetáncolta nagyapát, és rászállt a pulóverére, mint egy csokornyakkendő.
Attól kezdve soha nem vált el egymástól nagyapa és a pillangója. Együtt jártak palántázni, és a kék pillangó megértette, hogy mi az a palánta. Együtt jártak túrázni, és a kék pillangó megértette, hogy mi az a túra. Együtt jártak az elhagyatott irodába sürögni-forogni, azt jól értették mind a ketten. Tán még most is sürögnek-forognak, ha el nem álmosodtak. Így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt!