E tartományi méretű régióban élők a sókitermelést, annak szállítását és védelmét látták el. A só gazdasági jelentősége óriási volt, ezért a bolgár hatalom igyekezett fenntartani uralmát. E régió 932 táján egyesült Bogát gyula erdélyi államával.
A bolgár-szlávok Dél-Erdélyben még hosszú ideig megőrizték saját nyelvüket. A bolgár birodalom uralmának fenntartása a Maros-Duna közti térségben is, a „bolgár uralkodó réteg letelepülésével” járt – írja Kniezsa István. De jelentékeny szláv lakosság élt más vidékeken is, így például Hunyad megyében. Rogerius barát, aki az 1241–1242. tatárjárástól készített Siralmas krónikát, beszámolt a Gyulafehérvár környéki falvak kenézeiről, akik saját nyelvükön beszéltek.

Hatalmi harcok Dél-Erdélyben
A 970-es évek táján – a történeti források tanúsága szerint –, a Közép-Maros vidékén és Dél-Erdélyben hatalmi harcok dúltak. A bolgár-szláv származású helyi előkelő Keán harcban állt édestestvérével, Kulánnal, akit katonailag Beliud támogatott. Kulán leányát Beliudhoz adta feleségül, ami a Keán elleni szövetséget erősítette. Kulán földjét e rokoni kapcsolat révén Beliud örökölte. A Képes Krónika itt zavarossá válik, de arról is tájékoztat, hogy Beliud jeles főember lehetett, mert Géza nagyfejedelem az ő tanácsára vette feleségül Zombor gyula leányát, Saroltot.
Makkai László történészt idézem: „a két testvér közt vitatott földet az újabb kutatás Hunyad megyébe helyezi, ahol valóban van Kaján és Kalán helységnév, a Maros jobb partján pedig Gyulafehérvárral átellenben fekszik Béld. Ez utóbbi névadója lehetett Beliud, akár mint a gyula országának egyik előkelősége, akár (a Hunyad megyei Bár, Kalán és Kaján helységnevekből következtetve) mint a Tisza menti Bár-Kalán honfoglaló törzsfői nemzetségnek a Fehér-Körös felső, már erdélyi folyásig, s onnan a mai Hunyad megyébe is terjeszkedő tagja. Így saját érdekében is, nehogy a két szembenálló fél közt hatalma felmorzsolódjék, a békeszerző szerepét vállalta a házasságközvetítéssel”.
A Dél-Erdélyben zajló belső hatalmi harcok azt bizonyítják, hogy 932 táján Bogát gyula nem verte szét a korábban kialakult hatalmi struktúrát, meghagyta a helyi előkelők birtokait, önkormányzatát.

A Keán elleni háború
A Képes Krónika a Prokuj gyula és a Keán elleni háborút külön-külön ismerteti. Egyér­telmű, hogy 1003–1004. táján két hadjáratra került sor a Dél-Erdélyben uralkodó helyi törzsfők hatalmának felszámolására. Bizonyára egyazon hadjárat részeként zajlott le a Prokuj gyula és a Keán elleni háború is. A Képes Krónika Szent István király harca Gyula vezérrel, illetve a Szent István király harmadik háborúja Keán vezér ellen címet viselő fejezetben ismerteti az eseményeket. Az utóbbinál azért emleget harmadikat, mert a Koppány elleni háborút is számolva ez volt István harmadik országegyesítő hadjárata.
A bolgár-szláv fejedelemmel kapcsolatos történeti viták még nem tekinthetők lezártnak. Nem egyértelmű, hogy a Géza uralkodása kezdetén (972) emlegetett Keán bolgár-szláv vezér azonos személy volt-e az 1004 táján emlegetettel. Elvileg ez lehetséges. Valószínű, hogy a Keán név a kagán méltóságnévből alakult személynévvé, bizonyára így nevezték a dél-erdélyi bolgárok helyi vezetőit. Úgy vélem, hogy a bolgár-szláv vezető, szlávul vajda, 932-ig Bul­gária szövetségeseként szervezte meg a Közép-Maros vidékét. Amikor Bogát gyula kiterjesztette hatalmát e területre is, a helyi közösség vezetője – Bulgária támogatásának hiányában – önként hódolt meg a fejedelemnek, aki ezért meghagyta a helyi közösség élén.
Idővel a bolgár származású nemzetségfők egyre inkább magyar előkelőként, magyar törzsi vezetőként viselkedtek. Ez természetes, mert a Keán vezette autonóm igazgatású terület a gyula államának része volt. A magyar nemzetségfők és a bolgár származású vezetők közti összeházasodás révén ez érthető folyamat. Az 1004-ben zajló csatával kapcsolatban elfogadható az a történészi vélemény, hogy a dél-erdélyi régióban hatalommal bíró Keán magyar törzsfőként szállt harcba István királlyal. E korszak egyik kutatója, Kristó Gyula megállapításait elfogadhatónak tartom. Eszerint Keán „egyre inkább ellenálló magyar törzsfőként” viselkedik. A dél-erdélyi terület „vezetői alkalmazkodtak a magyar környezethez, úgy kezdtek viselkedni, mint a magyar törzsi államok vezetői”. „Keán tehát – bolgár származása ellenére is – magyarországi előkelőnek számított”.
István király uralma idején Dél-Erdélyben a szlávok mellett magyarok is éltek. Erre bizonyíték az, hogy e térségben birtokkal bírt a Bár-Kalán honfoglaló magyar nemzetség is. Termé­szetes, hogy Prokuj gyula leverése után István Keán helyi önállóságát sem tűrhette el, és leszámolt vele. A krónika ellentmondásos, de mind a gyula, mind a bolgár-szláv származású vajda elleni hadjárat színtere Erdély déli része volt. Azt, hogy Keán is Erdélyben uralt területet, bizonyítja Thuróczy János is, aki krónikájában e régiót „erdélyi” részek néven emlegeti.
Miután István király az első hadjáratban (997) legyőzte Koppány vezért, a második had­j­áratban Prokuj gyulát, Erdély fejedelmét, meg­indítja harmadik hadjáratát (1004-ben) Keán dél-erdélyi territoriális hatalommal bíró törzsfő ellen. Idézzük a Képes Krónikát (1358): „Ezek (az erdélyi gyula leverése) után hadjáratot  indított  Keán, a bulgárok és a szlávok fejedelme ellen. Ezek a népek a természeti fekvésük folytán igen jól megerősített helyeken laknak”. Valóban, a krónikák tudnak arról, hogy a Keán által birtokolt országrész fekvéséből is következően, Istvánnak „sok fáradozásába és hadi törődésébe került” a győzelem. Keánt végül sikerült legyőzni és megölni. Hasonlóan írt Thuróczy János is. A krónikák Keán leverésével kapcsolatban állítják, hogy István király Dél-Erdély kormányzójává Erdőelvi (Erdélyi) Zoltánt állította. Egy biztos: olyan emberre bízta e régió vezetését, akinek hűségében megbízott. A későbbiek során a Fehérnek emlegetett tartományt teljes egészében királyi birtokként szervezték meg, mert e területek korábbi urai, Prokuj gyula és a vele szövetséges, és neki alárendelt Keán nem önként hódolt meg.

(folytatjuk)