Azon ellenben mélységesen csodálkozunk, hogy akik a feje tetejére állították a tanügyi rendszert, törvényeket, alkalmazási jogszabályokat, miért ragaszkodnak jobban a saját hatalmi pozíciójukat biztosító székhez, mint gyermekeik biztonságos jövőjéhez? Tán nincsenek gyermekeik? Tán már óvodáskoruktól olyannyira félrecsúszott utódaik neveltetése, hogy azt már lehetetlen helyrehozni? Ezek az emberek minden bizonnyal több időt töltöttek pártgyűléseken, parlamentben, mint saját gyermekeik szobájában, és több törvénycikkelyt olvastak, mint mesét.
Ha a közhasznú Jó érdekében tették volna, akkor megbocsátható lenne, de huszonkét esztendeje azt tapasztaljuk, az egyéni érdek mindenek fölött. Cáfoljon meg az a honatya, aki legalább egyszer azért szólalt fel az alsó- vagy felsőházban, hogy tehermentesítsék a diákok órarendjét az olyan időtöltéstől, aminek sem jelenleg, sem később nem veszik hasznát, igazítsák a tananyagot az általános műveltség és a hétköznapi gyakorlat követelményeihez, fektessenek nagyobb hangsúlyt az idegen nyelvek oktatására, a művészeti és testnevelésre, a vállalkozói véna kialakítására, kommunikációs készségekre, az önértékelés helyes megítélésére, a segítőkészségre és a végenincs hétköznapi követelmények elsajátítására, amitől ember az ember. Ha pedig nem ez a cél, akkor fordítsunk hátat Európának, a XXI. századi emberiségnek, és térjünk vissza a tudatlanság korába, az embert megalázó fogyasztói életminőségbe, de akkor ne hazudjunk egymásnak, egy egész országnak, és főképpen ne magunknak. Mert ha ezt tesszük, alábbvalók vagyunk annál is, aki „csak azért cselekszik, hogy jobb legyen a másiknál.
A hazai oktatást ez a veszély nem fenyegeti, így elég lenne „csak” annyit felmutatni, mint amit eleinktől örököltünk.