A román politika elitjének uralgó része ugyanis ismételten minősíthetetlen diszkriminációsorozatot zúdít nyakunkba. (Melles­leg most becsülhetjük meg igazán a korábbi enyhébb bánásmód jellemezte korszakot, melyben a Traian Băsescu dirigálta közélet némileg eltérő elbírálás alá vonta törekvéseinket.) A vásárhelyi orvosi egyetem, a Mikó-ügy aggasztó fordulata, a kormánykoalíció magyarellenes kurzusa és retorikája, közszereplők arcátlan és cinikus kiszólásai, a fenyegető fellépés, a romló közhangulat millió más megnyilatkozása mind azt jelzi, zord szelek kezdtek fújni a kisebbségpolitikában, éles váltásra került sor, a hatalom a repressziós stílusra nyergelt át, s előveszi áldatlan, háttérbe szorító fegyvereit.
A román társadalom mai – de már évszázada tartó – állapotának szomorú titka tárul fel mindebben: az, hogy a kisebbségekkel, jelesen a magyarokkal nem tud mit kezdeni, és elnyomáson kívül, illetve annak időnkénti lazításán kívül nincsen más, ténylegesen pozitív válasza azok sokrétű és emancipációt kérő-követelő, mélyen emberi vágyaira. Ezeket nemhogy kielégíteni nincsen kedve, de kimondottan letörni kívánja őket annak az ósdi, de tájainkon fölöttébb virulens nemzetállami úzusnak megfelelően, mely végső soron az elüldözés vagy a beolvasztás alternatíváján kívül nem ismer más megoldást, s aki ellenszegül, annak brutálisan szájára ver, torkára forrasztja a szót, ha éppen nem fosztja meg szabadságától is. A hatalomból mindenesetre kiebrudalja, és másodrendűségét lépten-nyomon a tudomására hozza.
Ritmusváltás persze van az elnyomásban, a mai diszkriminatív kurzust, a „húzd meg” időszakát – mely azonnali célként az opportunizmus felerősítését kívánja elérni a kisebbség soraiban – esetleg az „ereszd meg” korszaka követi, talán valódi részeredmények is elérhetőek, illetve látszatengedmények is lesznek bizonyára, ha e hullám levonul, és így megy ez mindaddig, amíg a kisebbség el nem fogy, ki nem vándorol, bele nem nyugszik véglegesen a maga alávetett helyzetébe.
Kérdés e mechanizmus megjósolható mozgása ismeretében, érdemes-e unos-untalan belemenni abba, hogy látszatengedményekre törekedjünk, sőt, próbáljunk kikönyörögni és nem egy emberi mivoltunkhoz jobban illő, átfogóbb megoldást kellene-e keresni, mely az erdélyi magyarságot közösségében és egyéneiben is jobb jövővel kecsegteti. Arról az ún. belső önigazgatásról van szó, mely eleve kiveszi az elnyomás eszközeinek jó részét a demokratikus ügykezelésre ezek szerint képtelen többségi elit kezéből, és saját belső életünk magunk általi megszervezését tűzi ki célul közösségünk elé. A demokrácia a nép uralma a népért és a nép által – mondá Abraham Lincoln, mikor a kiéleződött ellentétek korában egy radikális lépésben kereste a nagy ország kiútját a bajok útvesztőjéből. A kisebbségek felszabadítása nélkül nincsen valódi demokrácia ma sem.