Ezzel megszűnt a Bizánccal kialakult, több mint háromnegyed századig tartó ellenségeskedés. A két nagyhatalom közötti politikai szövetség tovább erősödött azáltal, hogy 1018 körül István király fiát, Imrét egy bizánci hercegnővel házasította össze.

Szövetségben vívott háborúk
1015-ben Magyarország Bizánccal együtt indított hadjáratot Bulgária ellen. A magyar sereget István vezette, míg a bizánci hadakat II. Baszileiosz császár. Magyar szempontból e hadjáratnak nem volt területhódító és sarcoló jellege. A magyarok ugyan elfoglalták Ochrida városát, de nem vettek részt az akkor jogosnak számító fosztogatásban. Magyar részről e hadjárat a politikai szövetségi szerződés előírásainak betartását jelentette. A magyar király megelégedett a Szent György-templomban talált nagyszámú egyházi ereklye hazavitelével. Az itt talált relikviákat az általa alapított székesfehérvári bazilikában helyezték el, amelynek építése 1038-táján fejeződött be.
István királynak (1015 és 1018 táján) a lengyel Boleszló, sógora ellen viselt háborúja védelmi jellegű volt. A király megelégedett a határvárak, illetve a Morva és a Vág folyó vidékének visszafoglalásával. Kerülték a fölösleges vérontást, ezt igazolja az a tény, hogy a békekötés után István király ötszáz válogatott magyar lovassal támogatta a lengyelek Kijev elleni hadjáratát.

A besenyők támadása
Amíg az említett hadjáratok – a bolgárok és a lengyelek ellen – Magyarország és királya részére presztízskérdés, addig a keleti irányból (1010 táján) Erdélyre támadó besenyők elleni küzdelem honvédő jellegű. A Nagy Legenda szerint, amikor István vadászat idején fáradalmait pihente, egy éjszaka látomása volt: „valamely titkos sugallattól felriasztva megparancsolta, hogy egy futár egy nap és éj alatt siessen az erdélyi Fehérvárra, és tereljen minden földeken lakót a városok falaihoz oly gyorsan, amint lehet. Mert előre megmondta, hogy itt teremnek a keresztények ellenségei, vagyis a besenyők, akik akkor a magyarokat fenyegették, és fel fogják dúlni a földjeiket. Alig teljesítette a követ a király parancsát, itt is volt már a besenyők váratlan csapása; gyújtogatással és fosztogatással mindent elpusztítottak, de (…) mindannyiuk lelke a falak menedékében megmenekült.”
A Kis Legenda is tud e besenyő támadásról, amely Erdélyt érintette. A Nagy Legendához hasonlóan – a középkori felfogásnak megfelelően – az isteni kinyilatkoztatást hangsúlyozza, de a király hírvivőjének adott feladat életszerű: „Rajta, fel útra, siess hamarjába, vidd el parancsomat, mondd meg a túlsó végeken mulató hadnagynak, hogy mindent ellásson, a csatára férfiakat válasszon. És a rám zúduló ellenség ékeit verje vissza.”
Egyértelmű, hogy a besenyő támadásról – a Kárpátokon túl élő besenyők katonai előkészületeiről – István király időben értesült kitűnő kémhálózata és diplomáciai kapcsolatai révén. Mivel István időben felkészült Kelet-Magyarország (Erdély) védelmére, mindezt a később keletkezett legendák csodával és jövőbe látással magyarázzák. A Nagy Legenda 1083, míg a Kis Legenda 1100 táján készült, tehát jóval az események, illetve István halála után. Mindezek mellett a már felépült kővárak – mint amilyen a Gyulafehérvár városát is övezte – lehetővé tették a hatékony védelmet.

A német–magyar határ
Magyarország nyugaton Németországgal (Bajorországgal) volt határos. 900 táján a Kusál gyula vezette magyar hadak rázúdultak a bajorokra, akiket Linz városáig nyomtak vissza. Ezzel a hadjárattal „a magyarok birtokába került a Nyugat-Felvidék (a Kárpátoktól keletre lévő morva terület), a Dunántúl, Kelet-Ausztria és a Dráva–Száva köze” – írja Kristó Gyula. A fegyverekkel támogatott határvita eredményeképp a bajorok és a magyarok közti határt az Enns folyónál húzták meg. Ez lett a magyarok és a bajorok határfolyója közel 76 évig. Ennek emlékezetét őrzi a magyar mesevilágban az Ennsen túl (ober Ens), az Óperenciás-tengeren túli megnevezés. A folyó bal partján épült a magyarok ellen Ennsburg vára.
902-ben a magyarok katonai győzelmeinek eredményeként megszűnt a Morva fejedelemség, és az egész Morvaföld a Magyar Nagyfejedelemség határvidéke, tartománya, magyar szóval: gyepűje lett. A magyar sikerek, terjeszkedés megállítására 907-ben – IV. Lajos német király nevében – Liutpold bajor herceg irányításával hatalmas erejű és létszámú egyesített európai hadsereg tört a magyarokra. A pozsonyi, három napig tartó csatában a magyarok azonban elsöprő győzelmet arattak, így a korábban kialakított nyugati határok változatlanok maradtak.
Több mint négy évtizeden át idegen haderő győztesen nem lépett át az itt megszervezett magyar határon. Nem messze az Enns folyótól, a Duna partján álló Melk vára lett a X. század legjelentősebb (nyugati) magyar határvára. Az első olyan hadjárat, amelyben ellenséges haderő lépett a magyar fennhatóság alá tartozó területre, és nagy zsákmánnyal vonult vissza, a Henrik herceg vezette bajor hadsereg volt 950 táján. A magyar határ még 955 körül is – a nagy augsburgi csatavesztés után – Melk váránál húzódott. Igaz és tagadhatatlan tény az is, hogy a német hűbéres csehek kihasználták a magyar vereséget, és elfoglalták Észak-Mor­vaországot. Az Enns folyónál, a nyugati magyar határoknál egyre több villongásra került sor, és feszültté vált a német–magyar viszony. A bajor telepesek megkezdték a terjeszkedést a magyarok által gyepűként, katonai határzónaként fenntartott ütközőrégiókban. Géza nagyfejedelem mindezt tétlenül szemlélte. Ez azzal magyarázható, hogy Géza Nyugat felé békülékeny politikába kezdett. 972-ben fel­vette a diplomáciai kapcsolatokat I. Ottó német-római császárral, és megkeresztelkedett. Gézáról a Nagy Legendában olvashatjuk, hogy „figyelmesen kezdett tárgyalni a körös-körül fekvő valamennyi szomszédos tarto­mánnyal a békéről”. Uralkodásának évtizedei­ben a magyar katonatársadalom lemondott Európa országainak adóztatásáról, véget vetett az úgynevezett „kalandozó hadjáratoknak”. Az István király által befejezett államszervező munkát Géza nagyfejedelem alapozta meg.
(folytatjuk)