Szánto­gat, szántogat, de hát a szegény embernek még a szerencséje is szegény, szegény embert még az ág is húzza. Az egyik tehene mit gondolt, mit nem, egyszer csak egyet bődült, kettőt rúgott, s avval csak kiesett a járomból, s egy miccentés alatt vége volt neki. Búsult a szegény ember, hogy majd felvetette a nagy búbánat, hogy még a jó Isten is csak a szegény embert látogatja, próbálgatja. S hogy egész kárral ne maradjon, lenyúzá nagy keservesen a tehén bőrét s elindult vele a városba, hogy valamerről eladja.
Útközben a nagy melegben elfárad, leül az árnyékba pihenni. A bőrt addig kiteríti egy bokorra száradni, mert fele terhe is lesz, jobban is megveszik, ha nem olyan nyers. Amint ott búsul magában a világi élet keserűségei felett, hallja, hogy valami kopogtatja, vagdalja erőst a száradni kitett bőrt. Nézi, s hát látja, hogy egy fakopogtató vagdalja, de olyan erősen a bőrt, hogy a lába is besuvadott a likon. Megragadja a szegény ember a madár lábát, megfogja a madarat, s ahajt a tarisznyába tette. Avval azután továbbindult a maga útjára. Idő megestültével elhatározza, hogy ő ma egyet se megy, hát bévetődik egy jómódú házhoz szállást kérni éjjelre. Nyit bé a házba, hát üres a ház, senki nincsen benn! Jól van, a ház megé kerül, s ott az ablakon át nézi, hogy mikor megy bé az ajtón valami lelkes állat, hogy szállást kérhessen éjszakára.
Egy kis idő múlva jön bé az asszony, egyik kezében bor, a másikban pálinka. Felnyitja a láda fedelét, s teszi annak egyik szegletébe. Veszen le a cserepes kályha tetejéről egy szita fánkot, tölti a láda másik szegletébe. Húz ki a sütőből egy sült libát, teszi fel a cserepes tetejére. Azzal dolgához lát. Most már a szegény ember is kijön a ház mögül, s kiáll a kapuba, hogy mikor a gazda megjön, kérjen szállást tőle.
Nemsokára jön is haza a gazda a szántóból. Kéri a szegény ember a szállást.
– Hogyne adnék, földi – feleli a gazda –, kerüljön csak bennebb!
Na, bemennek. Hát az asszony fekszik s jajgat. Mondja a gazda:
– Éhesek vagyunk, asszony, adj valamit ennünk, mert egy napi szántás után jólesik a vacsora.
De az asszony csak mondja a maga panaszát, hogy ő egész nap milyen beteg volt, még vacsorát se készíthetett. A szegény ember tüstént látta, hogy itt alig­hanem kutya van a kertben. Eléveszi a madarát, s elkezd vele bíbelődni.
Kérdi a gazda:
– Miféle madár az ott a kezében, atyafi?
– Hm! – mondja a szegényember. – Ez osztán jövendőmondó.
– Jövendőmondó? Hát osztán tudna igazat mondani?
– Igen ez annak, aki kívánja – mondja a szegény ember.
– Hallom hát! Szívesen megfizetem, ha igazat mond.
Elkezdi a szegény ember alattomban csípni a madár lábát, hogy az fájdalmában cseregni kezd.
– Mit mond az a jövendőmondó, te szegény ember – kérdi a gazda.
– Ez azt mondja, hogy a kemence tetején egy sült liba vár gazduramra.
– Igaz-e ez, feleség?
– Igaz biz az, édes uram.
– Hát akkor vedd elé, kedves feleségem, hogy együk meg ehejt! Éppen jól fog esni egy napi szántás után.
Na jó, hát újra csípni kezdi alattomban a szegény ember a madarát, hogy az még jobban elkezd cseregni.
– Mit mond még, te szegény ember, az a jövendőmondó?
– Ez azt, édes gazduram, hogy a láda jobb szegletében bor s mézes pálinka vár gazd­uramra.
– Igaz-e ez is, feleségem?
Mondja az asszony:
– Igaz biz az, édes uram.
– Hát vedd elé, kedves feleségem, hiszen az ad erőt egy napi szántás után s a holnapi munkához!
Újból csípi alattomban a szegény ember a madarát. Csereg a madár.
– Hát még mit mond az a jövendőmondó, te szegény ember?
– Ez azt, gazduram, hogy a láda bal szegletében is van egy csomó puha fánk gazduram részére.
– Ez is igaz lenne, édes feleségem?
– Hát az is igaz, az is úgy van, édes uram.
– Vedd elé hát, feleség, hogy csapjunk ehejt egy vidám napot ezzel a jó atyafival! Hanem te szegény ember, add el nekem azt a jövendőmondót, jól megfizetek érte!
Na, elég az hozzá, hogy a gazda is nagy örömében megvevé a jövendőmondót, két szép kajla ökörért s egy búzával rakott szekérért. Avval nekikerekedék másnap az ember, el haza a jövendőmondója árával.
S ahajt olyan szerencsével szorgalmatoskodott, olyan ügyébevaló hatökrös gazda lett belőle, hogy még az uraság se különb, s fogjuk rá, hallják-e, hogy még ma is él, hogyha meg nem halt.