A Mikó-ügy ugyanis próbaköve annak, hogy a rendelkezésre álló eszközök tárházából mivel tudunk élni, milyen önvédelmi mechanizmusokat tudunk azonnal beindítani, valahányszor erre szükség van. S hogy szükség lesz még jól begyakorolni ezeket, nem kétséges: elég, ha csak a Kovászna megyei prefektus autonómiával, nyelvi jogokkal kapcsolatos bicskanyitogató kijelentéseire, pöffeszkedő arroganciájára gondolunk – mi következhet majd, ha ez a hatalom a decemberi választások után, immár legitimitása tudatában, hosszabb távra berendezkedve folytatja már-már nyíltan magyarellenes politikáját? Az elmúlt hónapok során nyilvánvalóvá vált az is: önmagában csak parlamenti eszközökkel majdhogynem lehetetlen hatékony, tartós eredményekhez vezető érdekvédelmi politikát folytatni – főként, ha olyanok a választott RMDSZ-es szenátoraink, hogy a székelyföldi autonómiastatútum vitáján például nem is tartják fontosnak felszólalni. Jogos követeléseink, autonómiatörekvéseink érvényre juttatásában elengedhetetlen tehát, hogy más fegyverekhez is nyúljunk: a civil kezdeményezések, a nemzetközi fórumok megkeresése, az utcai tiltakozás megannyi fajtája mind olyan eszköz, amely nélkül aligha járhatunk sikerrel.
A Mikó-ügyet ilyen szempontból nézve talán bizakodóak is lehetnénk. Ezúttal ugyanis mintha mindenki tudta volna, mi a dolga, hol a helye. Sánta Imre és társai két hónapon át kitartóan őrt álltak az iskola előtt, az egyházak mozgósítottak, az Igazság Napján Erdély minden szegletéből érkeztek a magyarok, a politikum Bukaresttől Buda­pesten át Brüsszelig ismertette a jogtiprást.
Most, a bírósági tárgyalás előtt ismét a civileké a szó. Benépesülhet újra a Mikó előtti tér, tanulhatjuk, ismételhetjük, tökéletesíthetjük önvédelmi technikáinkat.