És ezeken kívül még számos Rosa nemzetségbe tartozó fajt ismerünk. Minthogy azonban ezek meghatározása nem tárgya jelen sorozatunknak – és mert többségének ugyancsak fogyasztható a virága, áltermése, a gyepűrózsa „érdemeit” járjuk körül.
Az 1–3 m-es cserje enyhén lecsüngő, vesszőszerű ágain a hajlott, horgas tüskék nehezítik meg a szüretelést. Szórt állású, szélükön fűrészes levélkéi csupaszok. Tavasszal nyíló, rózsaszínben játszó fehér virágai magányosak, enyhén illatosak, és a nemzetségre jellemzően ötös tagolásúak. Elvirágzás után a csészelevelek visszahajlón a termés csúcsán megmaradnak.
A csipkebogyó áltermés, azaz a húsos külső burok számos sző­rös aszmag termést foglal magába. Az októberben-novemberben érő áltermés az első fagyok hatására meglágyul, de ekkor már nehezebb felvágva kikaparni belsejéből a számos „magot”, amelyet a népi humor sajátos módon nevez meg. A még kemény áltermést azonban kettévághatjuk, és a kellemetlen (de teának alkalmas) magvakat eltávolíthatjuk. Ezután akár he­csed­lilekvárnak, akár megszárítva teának, téli C-vitamin „bom­bá­nak” tehetjük el. Mivel a C-vitamin hőhatásra lebomlik, a te­át csak áztatással (estétől reggelig hideg vízben tartva) fogyasszuk. A tea ízesítéséhez mézet, málnaszörpöt, vaníliát, gyömbért, fahéjat használhatunk, hogy szokásos (esetleg málna-, szeder-, eperlevéllel vegyes készítményünk) aromáját módosítsuk. A gyümölcsből szörp, bor, likőr készülhet, megőrizve magas C-vitamin (400 mg/100 g termésben) tartalmát. Ugyanak­kor az A-vitamin provitaminja (karotin) is megtalálható a ter­més­ben. Magva (aszmag termése) húgyhólyag- és vese-, valamint epebántalmak esetén enyhítő értékű része a bogyónak. Kü­lönben gyenge vizelethajtó, és enyhe hashajtóként is ismert. Szá­rított élvezeti és gyógyteája szaküzletekben is beszerezhető.