Munkahelytermő falvakKiskirályok módjára éltek

2007. december 11., kedd, Riport

A feltámadásra váró ipari telep, a volt téglagyár épületei

Az elnéptelenedés ellenszerei

Új sorozatunk felcímét bevallottan a megelőlegezett bizalom szülte. Falvaink ugyanis messze vannak még attól a bőkezűségtől, hogy valóban munkahelyeket teremnének. De már beindult az a folyamat, mely a kontinens nyugati felében tapasztaltakhoz közelíti őket nem csupán az élet-, hanem a munkafeltételek dolgában is.

Ahhoz már nem fér kétség, hogy a mezőgazdálkodás és állattenyésztés a mainál is kevesebbek elfoglaltsága lesz, a gépesítés és a földkoncentráció előrehaladtával a vidéki települések lakosságmegtartó képességét már nem a sok ezer éves földművelés, hanem merőben más ágazatokhoz tartozó és szakképzettséget igénylő mesterségek fogják adni. Ha nem magában a településen, akkor annak közelében vagy legalábbis nem túl messze attól. A jó utak, a gépkocsival való általános ellátottság és sok egyéb civilizációs fejlemény gondoskodik majd arról, hogy a lakás és a munkahely, bár térben távolodjanak, mégis elérhető közelségbe kerüljenek egymáshoz. A székely élettér megőrzése szempontjából oly fontos vidéki településhálózat, az ezer év alkotásaként ránk testált ötszáz körüli kis és nagyobb helységét e nép szállásterületének ma nem a buldózerpolitika fenyegeti, mint korábban, hanem az elnéptelenedés, a kivándorlás, az elöregedés, a sorvadás. Megmenteni pedig az új munkahelyek menthetik meg, illetve az a már szintén beindult folyamat, mely a városinál csábítóbb lakhellyé avathatja őket. Hogy ennek mennyi előfeltétele lenne, annak számbavételére elegendő egyetlen falugyűlésre beülni, hogy az igények és viszonyok között tátongó szakadékról fogalmat alkothassunk. Ahol sem útburkolat, sem csatornázás, sem vízvezeték, sem megfelelő iskola, ingázási, kulturálódási és szabadidős lehetőség nincs, vagy csak nagyon kezdetlegesen van meg, ott persze nagy vonzerőről ábrándozni szófiabeszéd. De megjelentek már az első városi fecskék falvainkban, akik tehetősségük vagy ötletességük előnyével élve urbánus kényelmet, hétvégi házat teremtenek maguknak a gyökerestül felfordult állapotok ellenére is. Másfelől a szolgáltatások terén is tapasztalható elmozdulás, és gyarapodik az eddig itt ismeretlennek számító szakmák kínálata. Nos, erről a bővülésről, az előzményekről és következményekről, gáncsokról és ösztökékről valljanak az emberi sorsok és szándékok, melyeket riportjainkba szeretnénk beleszőni.

A laskabomba-példázat

Minél tovább járom Málnásfürdőt, annál jobban elámulok. Amit ma ipari parknak nevezünk, azt itt már régen feltalálták. Valóságos kis paradicsoma volt a különféle vállalkozásoknak már egészen korán, a székely polgárosodás hőskorában, utóbb pedig, a múlt század második felében egész ipartelep jött itt létre, melyet nem kis invencióval igyekezett kiaknázni a magán- vagy más természetű érdek. A fürdőélet mellett szenteljünk ennek is egy kis figyelmet. A ma általános és jogos óbégatás tárgyát képező fürdőn túl százaknak kenyeret adó egyéb foglalatosság is megtermett ugyanis itt. A hatvanas években például leállt az állami téglagyár — a közelben Bodokon is folyt ilyen termelés —, és mikor a feladott telep birtokába került, a megyei kisiparosok ,,vezére", egy sajátos legendakör központi alakja, Mike Lehel szövetkezeti elnök fantáziát látott az itteni fejlesztésben. A Kisipari Szövetkezetek Megyei Szövetsége (UJCM) a durva iparosítást megelőzően a megye legnagyobb ,,vállalata" volt, a korábbi háromszéki kisiparos hagyományok kényszerűen ,,szocialista szövetkezeti" folytatójaként. Adott helyeken nem tört meg ereje később sem. Benedek József onnan ment nyugdíjba az Olt Kisipari Szövetkezet málnásfürdői raktárosaként, miután húsz évig a brassói traktorgyárba ingázott a festői, de távoli településről (sorsa itt érintkezik a már bemutatott Kopacz Ferencével). Ő meséli fürdőtelepszéli villaszerű házában, ahol felkerestük:

— 1982-ben újságolta nekem Mike Lehel elnök, hogy laskagomba-termesztésbe kívánnak kezdeni. Egyszer ugyanis kijött a fürdőre, és megpillantotta, hogy az udvarunkon rönkökön laskagombát termesztek. Magyarországi rokonok példáját követve micéliummal oltottam be őket. Azt mondja nekem: nem jön át hozzánk, mi is éppen ezzel akarunk foglalkozni? Én azelőtt estem át egy preinfarktuson, és kerestem a könnyebb munkahelyet. Így történt, hogy hazajöttem. De akkor még csak egy részlege volt a kisipari uniónak. Megnézette velem a volt téglagyár alagútjait, amelyek fölött a téglát égették korábban. Nos, ő oda laska- vagy csiperkegomba-termesztést képzelt el. Mivel oda csak meggörnyedve lehetett bemenni, megmagyaráztam neki, hogy ahhoz nagyobb helyiség kell. Erről a verzióról lemondott hát az öreg, és istállóépítésbe kezdett. Az első nagy kocsi fűrészárut leürítették az udvar közepébe, tele volt tizenöt köbméter deszkával. Az egy hétig ott állott. Betelefonáltam neki: Elnök úr, mi lesz itt? A deszkát tetszik küldeni, de nem felel senki, lopják, minden. Na, azt mondja, mától kezdve maga lesz a raktárnok! Így telefonon kinevezett. Utóbb határozatot is kaptam. Tizenkét évig csináltam.

Az Oltfej ipari központja

A telep hihetetlen lendülettel fejlődött ezt követően. Együtt a többi létesítménnyel, melyről még lesz szó, egy egész tájegységnek, féltucatnál több falunak lett munkaadó központja a település, ahova százak ingáztak Bükszádtól le Oltszemig és Bodokig. A tisztán kapitalisztikus talajból sarjadt Málnásfürdő nem cáfolt rá eredetére e második — igaz, rövidnek bizonyult — virágkorában sem:

— A szövetkezeti oldal ott fenn, a dombon aztán nagyon kifejlődött — meséli tovább Benedek József —, varrodát állított fel az unió, ahol harmincöt fehérnép dolgozott két váltásban, de építtetett Mike disznóneveldéket is, három istállóban vagy százötven disznó volt örökké, s hozzá háromszázötven juhot is tartottak. Nagy pincéket csináltak pityókának, ősszel a kollektívektől vették kocsirakományszám, raktároztuk el, és adták a disznóknak. Mindenről én feleltem, végül raktárfőnöknek neveztek ki. Hogy összesen hányan dolgoztunk itt? Hát a ládagyárral, a juhászattal, a sertéstenyészdével és a varrodával együtt — de azon kívül még tizenöt fős kőművescsoportot is létrehoztak — olyan 300—350 embere volt a szövetkezetnek. Persze, nem mind helybeliek, hanem Málnástól Bükszádig és le Bodokig jött, ki hogy tudott, biciklivel, egyébbel.

Csodálkozásomra, hogy a disznóhizlalás is belefért a kisipari profilba, Benedek József rávágja:

— Minden belefért! A kisipar akkor nem állami volt, hanem azon kívül. Például: aki építkezni akart, tette le a kérést, adtuk az anyagot, és küldtük a csoportot, családi házakat húztunk fel, az enyém is akkor készült! Aztán kiterjedt a szövetkezet, le Uzonig, az öreg felújította az egészen leromlott Apor-kúriát, amiben cigányok laktak, állatokat tartottak a házban, és varrodát rendezett ott is be. Rengeteg ember dolgozott itt, a ládagyárban is két váltásban és két részlegen: a deszkavágón és a ládaszegezőn.

Ha hozzávesszük mindehhez, hogy teljes gőzzel üzemelt a településen — persze, állami vállalatként — a likőrgyár, a borvíztöltöde, három kőbánya is az Olt mentén, s a gyógyüdülő hasonlóképpen, fogalmat alkothatunk arról, mit is jelentett megélhetés szempontjából az Oltfej e gravitációs központja a század e szakaszában.

Sovány disznók

A szövetkezet hanyatlása rögtön a rendszerváltás után megkezdődött. Még vizsgálatra vár, hogy a pszichológiai-erkölcsi tényezőkön kívül mi is vezetett oda, hogy e termelési forma nem bizonyult életképesnek az új viszonyok közt. Leszámítva azt, hogy az egész gazdasági kártyavár összeomlott, úgy tűnik, a szocialista típusú szövetkezet túlontúl függő viszonyban volt az állami gazdaságtól-szemlélettől ahhoz, hogy menthető legyen, bár elvileg éppen akkor kellett volna lendületbe jönnie. Az emlékező szavai szerint a helyi kezdeményezőkészség későn ébredt fel:

— Már 1990-ben elkezdett tönkremenni. Nem kaptunk anyagot, amiből készárut gyártsunk, faárut, amiből deszkát vágjunk. Még motorinát sem kaptunk, hogy egyet forduljunk az autóval, valamit el tudjunk fuvarozni. Aztán 1994-ben teljesen leállt. Legelőbb a varroda szűnt meg, utána a disznóhizlalda. Nem tudtunk enni adni a disznóknak, nem kaptunk élelmet sehonnan. A disznók kezdtek lebetegedni, olyan soványak voltak, a végén eladtuk őket, az alkalmazottak is vittek haza kettőt-hármat, hogy megszabadulhassunk tőlük. A ládagyárat én vettem volt ki, ahogy mondták, „dzsesztióba", két évig magánvállalkozóként működtettem, de bejöttek a műanyag ládák, a likőrgyárnak egyre kevésbé volt szüksége rá, én is leálltam. Aztán eladogattak mindent, a gépeket kiárusították. Valaki ingvarratásba kezdett, elvitte az itteni rossz gépeket. A ládagyár leállása után mindent széthordtak.

Hogy jó évtizedig milyen lehangoló látványt nyújthatott a telep, a helyenként kusza összevisszaságban heverő, rozsdás fémhulladékhalmokból, az épületek leromlott állapotából ma is megítélhető. De érezni egy újabb keletű felhajtóerő megjelenését is a telepen, többfelé tataroznak, készülődnek már valamire azok a vállalkozók, akik már egy egészen más korszak képviselőiként terveznek itt valamit, és a romokat, roncsokat el fogják takarítani. Benedek Józsefet ez nem vigasztalja. Eszébe jut még valami:

— Elfelejtettem említeni, hogy oxigéngyárunk is volt, illetve lett volna. Azt megcsináltuk, teljesen be volt fejezve 1989 decemberére, komplett felszereléssel, beszerelt légsűrítőkkel várta az új évet, hogy beindulhasson. Csak a gombot kellett volna lenyomni, hogy a gépek termeljenek. Látható ma is, a legmagasabb épületben működött volna. Közbejött a forradalom, egy percig sem termelt, ki sem próbálhattuk. Valami bukaresti vette utóbb meg, mindent elhordtak.

A régi rendszer oxigénje valóban elfogyott. Nagy kár, hogy olyan értékek pusztultak el, melyek egy más stílusú átmenet mellett nyilván megmenthetőek lettek volna. Hogy a magánszemélyek által megvásárolt disznóhizlaldák épületein ma kőművesek dolgoznak, némi reményt azért nyújthat. Egyikben például évtized óta ígéretes vállalkozást alapított egy család, róluk legközelebb.

Búcsúként még meghallgatom, hogy nyúltenyészdét is fenntartott a szövetkezet e tejjel-mézzel folyó Kánaánban, mi több, pékségéből hordta az egész környék a friss, pityókás kenyeret. Barabásék emlékeit nyilván belengi az öregek örök nosztalgiája az elillant, visszahozhatatlanságukban megszépülő évek iránt, de állításaik igazságtartalmát — magam is kosztosa voltam az uniónak — nem áll szándékomban megkérdőjelezni:

— Az uniónak jól ellátott, finomfőztű kantinja volt benn Szentgyörgyön, de itt, kinn is minden alkalmazottunk saját kantinunkban étkezett, s potom áron. Vágtuk a sok nyulat, juhot, disznót majdnem mindennap, elláttuk a fürdővállalatot, a preventóriumot is. Sajt, hús, friss kenyér, minden. Saját magunknak termeltünk, mert az állami kereskedelembe nem tudtunk betörni. Disznót vágtunk, a főnök készítette a listát, ki kér belőle, flekkensütőt építettünk az udvaron... Úgy éltünk kérem, mint a kiskirályok!...

Valljuk be, a kiéheztetett, általános élelmiszerhiánnyal küszködő Romániában amolyan kivételes kis sziget lehetett a korabeli Málnásfürdő, illetve a szövetkezet és vidéke.

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1555
szavazógép
2007-12-11: Gazdakör - x:

Hírlugas

Felhívás
A megyei szarvasmarha-tenyésztők egyesülete elindította a fagyasztott tenyészanyag beszerzésének, szétosztásának és az adatbázis vezetésének átvételéhez szükséges folyamatot. Ezt a feladatot eddig a nemesítő hivatal látta el.
2007-12-11: Világfigyelő - x:

Putyin kijelölte utódját

Dmitrij Medvegyev miniszterelnök-helyettest javasolta tegnap államfőnek az Egységes Oroszország párt. Az indítványt a jelenlegi orosz elnök, Vlagyimir Putyin is támogatja.