Farcádi Botond
Itt valami nem stimmel – idézhetnénk Pelikán elvtárs szavait Bacsó Péter ma is időszerű, A tanú című filmszatírájából. Mert míg Sánta Imre kezdeményezésére több százan alkotnak élő láncot a Székely Mikó Kollégium előtt a fellebbezési tárgyalás előtt egy nappal – ugyanaznap az Olosz Gergely elleni vádemelést kommentálva Tamás Sándor párhuzamot von a Mikó-ügy és a képviselő korrupciós botránya között.
Példáján felbuzdulva ugyanezt teszi maga az érintett, az RMDSZ felső-háromszéki szenátorjelöltje is: a román sajtóhoz eljuttatott közleményében majdhogynem egyenlőségjelet tesz a Mikó-ügy és saját esete közé. (A magyar médiához eljuttatott dokumentumban csak utal rá, talán mert az iskola ügyében tájékozottabb magyar újságíró mégiscsak nehezebben emésztené meg, ha a visszaállamosításról szóló, az egész közösséget érintő, precedenst jelentő bírósági ítéletet félmillió eurós nagyságrendű csúszópénz elfogadásáról szóló egyéni korrupciós ügyhöz hasonlítaná).
Azon már jó ideje nem csodálkozunk, hogy magyar érdekképviseletünk teljes mértékben beilleszkedett a bukaresti, balkáni politizálásba. Tartás tekintetében semmi különbség nincs román és magyar honatya között: előbbi pártokat váltogat, hogy hatalom-közelben legyen, utóbbiak testületileg cserélik partnereiket csak azért, hogy kormányzati pozícióba kerüljenek.
Azt is megszokhattuk immár, hogy a romániai politikus szent és sérthetetlen. Ha mégiscsak felmerül ellene valamiféle – rendszerint gazdasági – bűncselekmény gyanúja, akkor az holtbiztos politikai megrendelésre született. Maga Traian Băsescu államelnök adta ki az utasítást az ügyészeknek, hogy járassák le szegényt választói előtt. Ugyanezt mondja román és magyar politikus – utóbbi pedig még ama aduászt is előránthatja, hogy biztosan azért üldözik azok, akik a magyar közösség gyengítésében érdekeltek (értsd: a románoknak az a része, amellyel épp nem partnerek), mert magyar, s mert a magyarság érdekeit oly kőkeményen védelmezi. Tudjuk, a nemzetközi helyzet fokozódik, és ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség. Tulajdonképpen tehát valóságos hős minálunk mindenki, aki az ügyészség figyelmének középpontjába kerül. S akkor meg miért kellene neki lemondania, amíg megszületik az ítélet, esetleg háttérbe vonulnia, visszalépnie a jelöltségtől, míglen tisztázódik az ügy, s míglen ártatlanságára fény derülvén tényleg hőssé válhatna? A pártvezetésnek meg miért kellene intézkednie, valahányszor az ügyészség nyomozni kezd, esetleg vádat emel valamely tisztségviselője ellen? Hisz láthatja mindenki: azért van mindez, mert magyar…
Értjük mi, ha nem is vagyunk elég képzettek ideológiailag – mégis arra intjük pártunkat és vezetőinket, tiszta lelkű politikusainkat és hőseinket: ne mocskolják be a Mikó-ügyet. Legalább azt ne.
