A Red Bull Stratos által közreadott felvételen Felix Baumgartner osztrák extrém ejtőernyős örül, miután földet ért az új-mexikói Roswell közelében húzódó sivatagban 2012. október 14-én. Baumgartner csaknem 39 km-es magasságban ugrott ki űrkabinjából, és első emberként szabadeséssel túllépte a hangsebességet. Megdöntötte továbbá a szabadesés magassági és időhosszúsági világcsúcsát, valamint az ember által végrehajtott legnagyobb magasságú hőlégballonos repülési rekordot is. Az első felvétel azt a pillanatot örökíti meg, amikor kiugrott a kabinból.
Bázisugrónak lenni nem életbiztosítás: épp a múlt hónapban végződött halállal egy terhes bázisugró búcsúugrása. Baumgartnerre pedig még a szokásosnál is több veszély leselkedett, hiszen eddig nem látott magasságból, a sztratoszférából hajtotta végre ugrását. Az osztrák extrémsportoló alapvetően bázisugró, igaz, ez az ugrása ejtőernyős volt. Baumgartner ballonja két óra alatt érte el a 36 kilométeres magasságot, ezek után emelkedése lassulni kezdett. Az ugrási magasság elérése után végigmentek a teendőkön, ellenőrizték a rendszereket, hogy biztonságos legyen az ugrás. A mi időnk szerint 2l óra 8 perckor ugrott ki a kapszulából, 39 kilométeres magasságból. Baumgartner közvetlenül az ugrás előtt azt mondta: néha igazán magasba kell jutnod ahhoz, hogy lásd, milyen kicsi vagy. Az erős szelek megnehezítették a földet érést, de végül sikeresen végrehajtotta az ugrást. Landolás után Gárdi Balázs (többek közt a Red Bull fotósa) volt az első ember Baumgartner mellett.
A tervek szerint minimum 36 576 méteres magasságot ért volna el – az utasszállítók általában 10 kilométer magasan közlekednek –, amit a bázisugró jóval meg is haladt. A korábbi rekord 31 333 méter volt. A rekordkísérlet az űrjárművekből való menekülés lehetőségeinek tudományos vizsgálata is volt egyben.
Ilyen kísérlethez nem mindennapi felszerelés társul. A NASA űrruháit is gyártó DavidClark Company négy évig fejlesztette Baumgartnernek az asztronauták felszerelésére emlékeztető, és céljaik szerint a hangsebesség terhelését is kibíró szkafandert. Az ugrás a sztratoszférában indult, ahol az alacsony légnyomásból eredően kisebb a légellenállás és a súrlódás, ez a zuhanó testeket forgó pályára készteti. Ha a centrifugális erő magával ragadta volna Baumgartnert, akkor a többszörös g-erő hatására az eszméletét is elveszthette volna: ez a G-loc néven ismert állapot, amely halált is okozhat. Ennek elkerülésére egy g-erőt mérő karóra került a sportoló csuklójára, amely hat másodperces periódusban 3,5-szörös vagy nagyobb erőhatásra kioldott volna egy stabilizációs ernyőt.
Amikor Baumgartner elhagyta az őt ugrási magasságba szállító űrkapszulát, több mint mínusz 20 Celsius-fokos hideg várta, de 15–20 kilométer zuhanást követően a sztratoszféra alsó határánál már mínusz 56 fokot kellett elviselnie. Hogy megakadályozzák, hogy a lélegzetéből kicsapódó pára átláthatatlanná tegye sisakja sildjét, a mérnökök 110 vékony fűtőszálat ragasztottak a műanyag-kompozit pajzsra, amely nomexből készült. Ez egy tűzálló anyag, egyúttal hőszigetelőként is szolgál. Alatta egy gázcellákból álló, hálószerű bélés, legbelül pedig egy lélegzőréteg található. A felszerelés különlegessége, hogy a növekvő légellenállás hatására merevvé vált, ezzel segítette az ugrót abban, hogy minden körülmény között tartani tudja a delta-pózt (feje lent, lába fent).
A dekompressziós betegség és a kihűlés elkerülése végett Baumgartner tiszta oxigént lélegzett, a ruha belsejében pedig állandó, 3,5 baros nyomást tartottak. Utóbbit egy aneroid barométerhez – folyadék nélküli légnyomásmérőhöz – kapcsolt membránpár biztosította, ami tízezer méteres magasságtól lefelé fokozatosan kiegyenlített.
A ruha technológiai központja a mellkasnál található. Ez tartalmaz egy adó-vevőt, egy 120 fokos, szuperszéles látószögű nagyfelbontású kamerát, egy gyorsulásmérőt és egy giroszkópot. A szerkezet mérte a hangrobbanás erejét és szögét is. A szükséges energiát egy pár lítiumionos akkumulátor biztosította. Az eszközök hibátlan működéséhez külön jégtelenítő is helyet kapott a ruhában. A négy és fél perces útra Baumgartner egy lassító, egy fő- és egy tartalékernyőt vitt magával. Utóbbi kettőt a szokásos kilenc-, illetve hétcellásra tervezték, de további óvintézkedések céljából ezek 2,5-ször nagyobbak a megszokottnál. Az extrém ernyőzés korábbi, nagy sebességen történt kioldási balesetei miatt négy külön kart szereltek fel, amelyek a különböző zuhanási szituációkban is biztonságos kioldást tesznek lehetővé.
Hogy ki is Baumgartner? 1999-ben ő szerezte meg az épületből elvégzett legmagasabb ejtőernyős ugrás rekordját azzal, hogy kiugrott a Kuala Lumpur-i Petronas-tornyok tetejéről. 2003 júliusában pedig a világon elsőként egy speciális, szénszálas szárnnyal átejtőernyőzött a La Manche csatornán. Ő tartja a világ legalacsonyabb bázisugrásának rekordját is, ezt a Rio de Janeiró-i, A Megváltó Krisztus szobrának tetejéről érte el, ahonnan mindössze 95 lábnyit (29 métert) zuhant. 2004 júniusában ő ugrott le először a franciaországi millau-i völgyhídról, 2006-ban pedig elsőként hajtott végre bázisugrást a malmöi Turning Torso épületéről. 2007 decemberében ő volt az első, aki leugrott a világ legmagasabb kész épületéről, a tajvani Taipei 101-ről.(Index.hu)
