Valójában hamarabb beköszöntött az ősz, mint más években. Gyakorlatilag a krumpliszedés is véget ért. Tárolókban-pincékben várja a sok költséggel megtermelt gumó a vevőt, mindhiába. „Nem keresik a pityókát! – halljuk a háromszéki falvakban. – Ha meg-megjelenik egy-egy regáti viszonteladó, a 80 banit is sokallja kilójáért.” Van olyan termelő, aki nem esik kétségbe akkor sem, ha ráfizet: többet ér az egészség és az idegrendszer – mondja.
Közepes termést gyűjtöttek be a kistermelők. Több és szebb csak ott termett, ahol öntözni tudtak, patakok mentén. Régi és megszokott hírek keringenek Dózsa falujában is: külföldről behozott pityókát kínálnak alacsony áron a nagy bevásárlóközpontok, s amit mi nagy nehezen, költségek és munka árán megtermelünk, viszonteladók többszörös áron kínálják Bukarest piacain. Mindennek a teteje, hogy kétes kinézetű eladók borsos árú importpityókájukat „kovásznaiként” ajánlják, tudván, hogy a legjobb minőségű téli gumó a Székelyföldön terem. „Meddig megy ez még így ebben az országban?” – aggodalmaskodott egy dálnoki kistermelő, aki kevéske fölös pityókája után szeretne pénzt kapni. Káposzta sem lett annyi, mint az előző években, így nagyobb a kereslet, a brassói piacokon a háromszéki káposztának ezért van keletje. Dózsa falujában járva az olykor kevéske pénzt hozó erdő-közbirtokosság sorsa felől is érdeklődtünk, amelyet közel öt esztendeje Bartók Ede Ottó vezet, akit nemrég polgármesterének választott a faluközösség. Akkor 600 millió régi lej adósság terhelte a birtokosságot – tudtuk meg –, fél évtized kellett, hogy lábra álljon, törleszteni tudja tartozását. Jelenleg hektáronként 200 lej üti a tulajdonosok markát, és kis tartalékkal is rendelkeznek. A birtokosság és a helybeli egyház között egyezség született, hogy építsenek egy ravatalozót, pályázni szeretnének rá a megyei tanácsnál is. A közbirtokossági közgyűlés a kiadások 30 százalékát jóváhagyta. „Indítsanak gyűjtést a ravatalozóra a faluban – adtak hangot véleményüknek a Dózsa téren összegyűlt asszonyok –, nálunknál kisebb faluk már önerőből építettek!” A birtokosságnak vegyes fiatal erdői vannak. Azokat ápolják-gyérítik, többnyire a gyomfákat – nyíret-nyárat – kitermelik, s mint mondták, magasabb áron a Kronospan brassói cégnek sikerült eladni, ahol préselt lemezt gyártanak belőlük.
A 200 hektáros közös birtoknak legelői is vannak (Ibre, Víztisztája, Fühenyes, Mungorcsi), amit próbáltak kihasználni, s mint mondták, az utánuk járó földalapú támogatás „erősen jól fogott”. Látogatásunk idején is takarították a legelőt. Ösztönző ez a támogatás, bár egy összehasonlító statisztika alapján sajnos a községben esett a haszonállatok (szarvasmarha, ló, disznó juh) száma. Viszont tízszeresére nőtt a méhcsaládoké.
Az anyagiak mellett nőtt a szellemi értékek, többek között a könyvek iránti érdeklődés, ami annak tulajdonítható, hogy évente olyan kiadványokat jelentettek meg, amelyek a település múltjához-jelenéhez kapcsolódnak, és sikernek örvendenek a lakosság körében. Ebben az évben a dálnoki származású szerző, Kovácsné Polgár Erzsébet igen érdekes könyvét a község önkormányzata adta ki a falunap alkalmával. A 150 oldalra terjedő kötet (Honnan madár se jár erre, Sepsiszentgyörgy, 2012 – T3 Kiadó és Nyomda) lényegében a település néprajzába enged betekintést, alcíme: Temető és temetés Dálnokon. Hosszú gyűjtőmunka eredményeként adja közre a szerző (aki egyébként a Plugor Sándor Művészeti Líceum magyar szakos tanára) Dálnok művelődéstörténeti vázlatát, a közösség viszonyulását az elmúláshoz, feltérképezte az apróbb helyi temetőket. Leírja egy dálnoki temetés forgatókönyvét, külön kitér a népes helybeli cigányság életére és a halálról alkotott világképére. A könyv révén a fenti világ is tartalmasabb – írja ajánlásában a szerkesztő Zsigmond Győző. Lektorálta Pozsony Ferenc, a felvételeket Kovács László készítette.