A nagy igyekezetben fülig kásásak lettünk. Jóllakottságtól elégedetten másztam fel a priccsre, csak reggel vettük észre, hogy nincs meg a kanalam. Sajnáltam, mert rozsdamentes kanál volt, német hadifogolytól vettem kenyérért. Nyelének egyik éle – késpótlónak – élesre volt köszörülve. Legjobb bajtársamnak repülőgéproncsból szerzett alumíniumlemezből kalapált kanala volt, de akadt, aki sárgásbarnára lakkozott, festett mintás orosz fakanállal evett. Mivel nem került elő a kanalam, vettem helyette alumínium kalapáltat négy sodrás dohányért. Másfél év múlva, már a 7241/1. számú lágerben, szembe jön velem S., akivel együtt kásáztam kanalam eltűnésekor. A zubbonya felső zsebéből kikandikáló, késnek köszörült kanálnyélben felismertem közös kásázásunkkor elveszett kanalamat. S. először szabadkozott, de amikor megmutattam neki a kanál nyelébe alig láthatóan karcolt nevemet, magyarázat nélkül visszaadta. Kezébe nyomtam feleslegessé vált alumíniumkanalam, s ezzel az ügy el volt intézve. Harminc év után találkoztunk Budapesten, de a békésen elintézett kanál-ügyről nem esett szó. Kanalamnak itthon is sikere volt. 1952-ben született, Anyám háztartásában élő Laci unokaöcsém kiskorában ezzel a kanállal szeretett enni. Ezek a »kincseim« túlélnek engem.”
Azért idéztem hosszabban Korchmáros István visszaemlékezését – A birodalom markában, 1944–1948 címmel jelent meg, a fenti részlet a Szevasztopoli tárgyi emlékeim fejezetből való –, mert néhai, szintén szovjet, a kaukázusi-armaviri hadifogolytáborban 1945. május 8. és 1947. szeptember 20. között szenvedő édesapám fényes, krómnikkel eszcájgja is hasonló kalandokat élt át. Azzal az eltéréssel, hogy borbélyi munkájáért kapta, szintén német hadifogolytól, és hazatérve negyvenegy évig, haláláig azzal meregette édesanyám kitűnő leveseit. S immáron negyedszázada, hogy minden évben ezzel a kanállal a kezemben emlékezem meg a háborút és fogságot túlélt magyar vesztesekről.