Tóth Bálint:: Magyar litánia

Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat
feledni éjszakai vad hánykolódásokat,
(egy hónapban két éjjelt börtönben töltök,
és kéthavonként felakasztanak.)

Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat:
hogy megszeressem a hóhérokat,
s imádkozzam ellenségeimért…
Pedig tudom: ez az egyetlen út,
ki megnyithatja a szent kaput
az oltárhoz, hol a szeretet ég,
de befogadni az igaz igét –,
hogy magam előtt se legyek hazug –,
tudod, Uram, ez száz szentnek elég!

Igaz, ha annyi vagyok, mint ők,
semmi vagyok.
Nézem, Krisztus, a tévét:
ez mind élőhalott:
pöszög, dadog,
nem bánt meg semmit,
nem kér bocsánatot.
Hadd kérdjem Tőled:
Én megbocsáthatok?
Megbocsáthatok-e
a cvikkeres Nagyért,
a hórihorgas Pálinkás őrnagyért,
Maléterért és Mansfeld Péterért,
a Kossuth téren meggyilkoltakért,
Salgótarjánban meggyilkoltakért,
a háromszázakért, az ötszázakért,
és a ki tudja hogy hány ezrekért;
a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért,
Angyalért és angyali Géreczért.
S a korábbiakért:
Donáthért, Kiss Szalézért és Apor Vilmosért,
a Recsken haltakért,
a vallatáskor agyonvertekért,
a börtönökben égigkínzottakért,
tyúkketrecbe telepítettekért,
és a határon agyonlőttekért.

S a későbbiekért:
Bériért, Gáliért,
s ki tudja még kiért,
ki korábban halt, mint rendeltetett,
Uram, itt valaki felfejtette
te szent törvényedet!

Hány sor kéne ide,
hány sírkő s kopjafa,
mert ezt a magyar litániát
nem fejezhetjük be soha.

És mégis, mégis fejezzük be,
mi nem kezdhetjük újra,
de véssétek gránitba, bazalttömbbe,
minden időre minden bűnös nevét,
jegyezzétek fel, ennyi elég –,
mi nem kezdhetjük újra.