Baróti piacAz erdővidékiek a hazait becsülik

A baróti piac kínálata meglehetősen gazdag ezekben a napokban, s szép számban akadnak helyi termelők is. Versenyhelyzetet teremtenek a távolból érkezők – állítják, legtöbbjük sosem dolgozott földművesként, csak haszonleső felvásárlóból lett árus –, de az erdővidékiek zöme még akkor is a helybeliektől vásárol, ha esetenként nem olyan szép a portékájuk, mint az idegeneké. Mindennek ellenére nem könnyen boldogulnak: hol a gazdasági válság, hol az időjárás szeszélye nyomorgatja őket, ráadásul tavalyi és tavalyelőtti árakkal kénytelenek dolgozni, legtöbben már akkor is örvendenek, ha a befektetés – a kétkezi munkát nem számolva – megtérül.
A bibarcfalvi Szabó Judit férjével már tizenhat esztendeje zöldséget termeszt, sokan ismerik, s szeretik portékáját. Három hektárnál nagyobb területükön öt fóliaház: kettőben paradicsom, egyben uborka, a másikban paprika, a harmadikban padlizsán terem. Mindez csak a „vastagja”, mert vallják, mindenből kell egy kevés, ezért káposztából, csipőspaprikából, piros és fehér hagymából, murokból, spenótból, zellerből, de még sütőtökből sincs hiány. „Csak nagyon keveset, ha éppen a helyzet megkívánja, vegyszerezünk, viszont nagy odafigyeléssel gondozzuk növényeinket. Szerintem ez meg is érzik az ízén, zamatán” – mondja.
Egy férfi lép az asztalhoz, s mintha Szabó Judit szavait akarná megerősíteni, kérdezi: több káposztát vásárolhatna-e, mint amennyit kitéve lát, mert ő feltétlenül tőlük akarja beszerezni az eltennivalót. Persze, hogy igen – érkezik a válasz –, s már magyarázza, hogy a kapun kívül az első mikrobusznál a fia méri a káposztát. „Én az itthon termett káposztát szeretem, mert nem olyan kemény, mint az idegenből hozottak; a miénk hamarabb meglesz, s az  íze is jobb” – magyarázza az érdeklődő. Tizenegy óra, de Szabó Zsoltnál már alig találni káposztát, pedig három napja legalább 1200 kilóval érkezett. Az eltennivalóért egy lejt, a sarvalnivalóért nyolcvan banit kér, és senki sem próbál alkudni, mint tették Székelyudvarhelyen múlt kedden, amikor másfél lejért mérték a töltött káposztának valót, zsákszámra vitték úgy is.
Szabó Zsolt szomszédságában egy Kézdivásárhely mellől érkezett termelő nyolc mázsa krumplit s három mázsa káposztát hozott. A krumplinak még negyede ott áll, amit a szupermarketek elterjedésének számlájára ír. Míg régebb az emberek mázsa számra szerezték be az újkrumpliig elegendő mennyiséget, most a multikhoz járnak, ahonnan öt-tíz kilóként vásárolják meg a hetedhét országból érkező gumót – magyarázza. A szárazság is keresztbe tett, ahol vagonnyinak kellett volna teremnie, onnan alig harminc mázsát takarítottak be. „Otthonról nem tudjuk eladni terményünket, arra kényszerülünk, hogy drága motorinával, s autónkat lejárva mind messzebbre menjünk, ezért elvész az a kicsi hasznunk is, mit elérhetnénk. Nem éri meg manapság földműveléssel bajlódni” – mondja szomorúan, felesége pedig beletörődve bólogat.
A baróti Gáspár Hajnalka tizenkét áron megtermett paradicsomából, paprikájából, hagymájából, tucatnyi tyúk tojásaiból és a ribizlibokrok áldásából készült szörp eladásából egészíti ki férje nyugdíját. Sosem hoz sokat, de most az átlagosnál is kevesebbel érkezett: számára vége a szezonnak, idén utolsó alkalommal pakolt ki.
A bodosi Gáspár Márta azt mondja, az erdővidékiek kevesebbet engednek meg maguknak, mint néhány éve: aki nemrég még kilóra vásárolt, ma csak darabszámra kér. Kellemes meglepetést jelentett számára viszont a múlt héten megszervezett őszi vásár. „Nem voltak itt a mind gyakrabban idesereglő idegenek, s igazán családias hangulatú vásár alakult ki, jól fogytak a terményeink is. Remélem, még szerveznek hasonlót” – mondja az asszony.
Barabás István standja csupa szín és pompa: virágok kérkednek szépségükkel. A fiatal kertész azt jelzi, már érezni, hogy közeleg a halottak napja. Árvácskából másfél, krizantémból kétládányi fogyott, de a csarabot is vitték. Árait nem tartja nagynak, három-tizenkét lej közt mozognak, de a válság a virágpiacon is érezteti hatását. „Mindenkinek a legfontosabb, hogy mit tehet az asztalra, a virágok pedig csak ezután következnek. Azt is megfigyeltem, előbb a legolcsóbbak fogynak, majd a picit drágábbak, csak halottak napja előtt lesz néhány kedvező napunk.” Számára is konkurenciát jelentenek a távolból érkezők. Nyáron olyan is megtörtént, hogy a fél piac virággal volt borítva, mert tízen kellették növényeiket. A versenyhelyzet ellenére, a kényszer hatására – mert bizonyos ár alá semmi esetben sem mehetnek – legtöbben hallgatólagos megegyezést kötnek, ám még így sem szavatolt nyereségük. A Maros megyeiek meglehetősen agresszív árpolitikát folytatnak, akár a gazdaságossági szint alá is mennek, de az erdővidékiek mégis inkább tőlük vásárolnak. „Ha tehetem, én is csak erről az oldalról vásárolok – mutat végig a soron –, s nem a másikról, ahol egyetlen földim sincs. Ismerjük egymást, tudjuk, ki milyen gazda, miként neveli termését, s azt is, hogy egymás gyámolítására szorulunk. Csak örvendeni tudok annak, hogy egyre többen így látják a dolgokat” – fejtegette Barabás István.
A vargyasi Máthé Sarolta és a fia családja a nyolcszáz juh utáni sajtot, túrót és ordát árulja, átlagosan kétszáz kilót ad el hetente. Dicséri a két éve átadott, külön sajtárusításra épített standot – eső és szél ellen véd, meleg, és nem utolsósorban könnyebben tisztán tartható –, ám azt mondja, időbe telt, míg a barótiak megszokták, hogy az asztalok mögött tíz méterrel kell keresniük termékeiket. Egy idős bácsi lép be az ajtón, majd miután kóstolót kér a túróból, két kilót vásárol. Máthé Sarolta örvend, hogy áruja ezúttal is kiállta az ízlelés próbáját. Mint mondja, rengeteg múlik az oltó minőségén, a tejet és az oltót megfelelően adagoló juhász kezén, a legelőtől és a tisztaságtól is, ezek határozzák meg a sajt, a túró és az orda ízét. Versenytársa a piacon nincs, de ha lenne, sem félne, mert vásárlói mind azt mondják, nagyon meg vannak elégedve kínálatával.