Csillagból lettünk

Nem is tudja, mit hagyott ki, aki nem jött el – mondhatnám a tévébemondóknak fogalmazott szövegre fanyalodva, s folytathatnám a másik közhellyel: semmi sincs veszve, hiszen az égbolt mindig itt áll felettünk, bármikor belenézhetünk. Múlt szombaton a felhők is másutt jártak, csodálatos látványt engedve annak a közel ötszáz „kukucskálónak”, aki a Mikes Kelemen Líceum udvarán felállított távcsövek körül megfordult. A holdsarló nagyított képét látva hétéves kisfiú ámulva kiáltott fel: Mintha én lőttem volna szét! A Hattyú csillagkép fejénél páros csillag ragyog az égen – bele kell nézni a távcsőbe, mindjárt megmutatkozik egymás mellett a sárga és a zöldes-kék parányi fényű égitest. Innen, a Földről nézve úgy fél méternyivel távolabb csillagködöt látni – persze, ha megmondják, hogy azt a kis homályt kell nézni: Súlyzó nebulának nevezik. Münzlinger Attila gyergyói orvos, szabad idejében csillagász és asztrofotós magyarázza az egyik távcsőnél: ezekről azt tartották régen, hogy elhaló csillagok, de most már tudjuk, valójában születésről kell beszélnünk, mert a szétporladó csillagtestből akár új bolygók is keletkezhetnek; mi magunk is – az emberi test – ilyen, csillagködben szétporladt elemekből „készültünk”, minden egyes porcikánk csillagból kivált elemekből lett.
Nem hiába szólítja az ember csillagomnak azt, akit legjobban szeret!