De nem találom Bokor Miklós és Ilyés Judit 1868-as csúcsíves sírkövét sem. Pedig 2007-ben Demeter Lajos és Demeter László helytörténész publikálta az Acta Siculicában az árkosi honvédnévsort, és Bokor Miklós neve a helység által 1848-ban megválasztott nemzetőrök sorában ott volt… És hiába keresem a temető aljában lévő, kétrozettás, karcsú oszlopokkal övezett sírkövek sorát, hűlt helyét találom a korhadozó néhány kopjafának, a nehéz munkával kifaragott sírkereteknek.
A temetőben bandukolva a 21. századi „szépségideál” köszön vissza mindenhonnan. Betonsírok unalmas egyhangúságát töri meg egy-két lakkozott új kopjafa látványa. Régi sírkő szinte egyáltalán nem maradt a temetőben. A polgármesteri hivatal temetőrendezése – amint Furus Levente nemrég megírta – tényleg leszámolás volt a múlttal. Csak véletlenül maradt néhány régi sírkő, és „rendezésre” hivatkozva kikerült a barátságtalan betonfal mellé több társával együtt az 1848-as forradalmár Göncz Mihály lelkész sírköve is. A nemrég készült fotó jelzi: nem ledőlt, mentésre szoruló emlék volt: szálegyenesen állt a temető központi részén, Nagy Lajos lelkész sírköve mellett. Göncz forradalmár-lelkész sírját „elrendezte” a falu gondoskodása: vajon hol nyugszanak a forradalmár pap csontjai? És mi lett a sírkővel? Félig besüllyesztették a betonba, alsó feliratait teljesen eltüntetve. De hasonló gondatlanság látszik a többi sírkő felállításánál is: egy nemrég még tökéletes állapotban lefotózott sírkő ma feketére égett és törött, és jajongva sírja a rigmusokat: „A rózsa elvirit, a márvány eltörik, de feleségének szíve a jó hitvest feledni nem szünik.”
A libasorba szorított, bebetonozott sírkövek közé benyomorítva áll egy cserép virág: szorongva jelzi, még élnek a leszármazottak, még gondoznák a sírt, ha tudnák, hová tüntette azt a talajgyalu.
Pedig az árkosi temető vidékünk egyik leghíresebb faragott sírköves temetője volt. 1885-ben a Magyar Országos Kiállítás szervezőbizottsága már tudott róla, hogy Árkosról kővályúk, köszörű- és malomkövek, sírkövek vásárlása az abszolút prioritás, amelyet az egész ország számára be kell mutatni – a montlisztjén és borvizén kívül csupán erről volt híres ekkortájt e település. 1907-ben pedig az egyik híres magyar néprajzos, Cs. Sebestyén Károly külön tanulmányban foglalkozott az árkosi faragott sírkövekkel. A monumentális koronás, tulipános nagyméretű sírkövek néhány gyönyörű árkosi példányát rajzokon is bemutatta. Úgy vélte, a 18–19. században hirtelen feltűnő székely sírkőfaragás ezen példái bizonyára azoknak a katonáknak köszönhetőek, akik a napóleoni háborúkat megjárva, külföldi példákkal szembesülve, szerencsét próbáltak szülőfalujukban is a kőfaragással.
Az árkosi temető szétdúlása nem egyedülálló vidékünkön. Háromszéken csaknem minden halottak napja előtt tízesleg-húszaslag kerülnek temetőárokba a régi kopjafák, sírkövek. „Megmentjük őket” – gondolják a lelkészek, polgármesterek, temetőgondnokok, akik kiemelik a félig dőlt sírkövet, és betonba ágyazzák. Pedig a dőlésnek köszönhetően maradtak meg a homokkőben domborodó kövér tulipánok és indák, koszorúk és feliratok: a sírkő hátát érte a víz, a hó, a fagy, és nem tudta tönkretenni a porladó követ. A beton nem engedi, hogy a kő lábától elszivárogjon a víz, így fokozottan kitett a málló homokkő a rongálódásnak. Kiegyenesítve faragványaira rakodik a hó, és olvadása-fagyása következtében tönkreteszi a „megmentett”, laza szerkezetű köveket.
Halottak napján hát aggódva intjük Háromszék lakóit: óvják településük múltját! Legyenek tudatában, hogy a temetők térképe a falvakon belüli társadalmi hierarchia képe. A sírok elhelyezése hűen tükrözi a falvak múltját: az őshonos lakosok a temető közepébe kerültek, a betelepedők a szélére szorultak. A temető árka a bűnösök, megvetettek, a falu által lenézettek helye volt.
A sírok gondozatlansága tényleg baj, ám nagyobb gond az, amennyiben önnön kezünkkel falhoz állítjuk a múltunkat.