Talán a szokatlanul szép és meleg, novemberre egyáltalán nem jellemző időjárás is hozzájárult, de minden eddigi alkalomnál többen gyűltek össze tegnap a földvári haláltábor helyén felállított emlékműnél. Több volt ez egyszerű megemlékezésnél: a múltidézés szerepe volt tudatosítani a maiakban az egykori rémségeket, hogy soha többet ne ismétlődjenek meg a majd hetven évvel ezelőttihez hasonló borzalmak.
Az emlékezők tizenharmadik alkalommal gyűltek össze a Barcaföldvár határában kialakított emlékkertben, melynek környezete ma is azt tükrözi: nehezen megtűrt kegyeleti hely ez. Elsősorban Ungvári Barna András egykori hidvégi, ma már uzoni református lelkész kitartó, konok munkájának köszönhetően jött létre. De körben a hatalmas földtúrások, a szomszédos nyomornegyed, a szemét mind jelzi: a távolabbról érkezőknek fontos, a helyieknek viszont egyáltalán nem az a több mint ezer, különböző nemzetiségű áldozat előtti tisztelgés. Minden évben november 4-én, a nemzeti gyásznapon tartják a megemlékezést Földváron, összekötik az 1956-os forradalom leverésének felidézésével, hisz mindkét esetben a szabadságért életüket adó, ártatlanul kivégzett, megölt hősök előtt tiszteleg az utókor.
Imádsággal, Istenhez forduló fohásszal emlékeztek a múltra a különböző felekezetű lelkészek a házigazda Nagy János hidvégi református lelkész köszöntője után. Ungvári Barna András az előző években már meghonosított szokása szerint ismét egy áldozat visszaemlékezéseiből idézett, idén id. Józsa László gondolataival elevenítette fel az egykori borzalmakat. Bálint László brassói református lelkész a Példabeszédek könyvéből idézett: „Az igazság felmagasztalja a nemzeteket, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” Beszélt az 1956-os magyarországi történésekről, s ezek tükrében fogalmazta meg: az a nép képes a túlélésre, amely rájön, hogy az igazság másik kelléke a szabadság, „akkor érik nemzetté egy nép, amikor összedobban a szíve az igazságkeresés közben, a szabadság kivívásakor” – mondotta. Koszta István evangélikus lelkész arról szólt, hogy a múlt üzenetéből tanulni kell, hogy soha ne ismétlődjön meg az akkori szörnyűség, Szász Ferenc unitárius lelkész pedig arról beszélt, hogy néha a szenvedés ajándékozza nekünk a legcsodálatosabb dolgot: a szabadságot. A fiatal brassói katolikus pap az elhunytak lelkéért mondott imát. Színesítette a megemlékezést az ürmösi kórus fellépése, és igazi meglepetésnek számított, hogy jelen volt egy túlélő is, a szárazajtai Nagy Imre, aki mesélt elhurcolásáról, a fogolytáborban eltöltött 156 nap borzalmairól, az éhezésről, a verésekről, a betegségekről, a naponta elhulló társairól, majd szökéséről. Döbbent csend, majd taps fogadta Nagy Imre szavait, s a koszorúzást, no meg a himnuszok eléneklését követő búcsúzáskor elhangzott: viszontlátásra egy év múlva ugyanitt.
Földvár, a Brassó megyei, egykori szász település a múlt század közepén fogolytáboráról híresült el. 1942–44 között szovjet hadifoglyokat, 1944. augusztus 23. után pedig magyar, szász, sváb és német foglyokat őriztek itt. Az utóbb „haláltábornak” elnevezett helyen embertelen körülmények uralkodtak, tífusz, vérhas járvány és éhínség pusztított. A hivatalos dokumentumok alapján 350 magyar fogoly halálát tudják bizonyítani, de a túlélők több mint ezer halottról beszélnek.
