Az üveget lábánál, egy papírkosárban tartotta, onnan töltögetett magának, de részegen soha sem láttam. Oroszul beszélgettünk. Meglepetésemre rövidesen kiderült, hogy ő a távoli Argentínában született, 1898-ban. Apja litvániai zsidó volt. Pá­rizs­ban végezte az orvosi egyetemet, majd onnan orenburgi orosz feleségével, Raiszával gyakorlatra mentek Dél-Amerikába. Innen az Urál-vidéki Orenburgba vetette őket vissza a sors, s onnan ismét Franciaország­ba. Itt született egy évre rá kis testvére, Lazare, vagyis Lola, aki huszonegy éves korában öngyilkos lett. Hátrahagyott egy kisfiút, aki később Maurice Druon néven foglalt helyet a világirodalomban.
Ami az én történetemet illeti, Kessel úr már hallotta Novski bárótól, hogy milyen állapotban érkeztem hozzá. Tudta, hogy van egy kisfiam, aki az Andronikov gyermekotthonban nevelkedik. De Moszkvában töltött éveimről, orosz férjemről, katonai kiképzésemről akkor hallott először. Hatalmas ovációval üdvözölt mint „repülős bajtársat”, aztán amikor azt is elmeséltem, miként szöktünk át kisfiammal a Ventimigliai-alpokon (februárban), felállt székéből, le-föl sétált a dolgozószobájában, majd azt mondta:
– Elvira lelkem! Van nekem egy nyolcszobás házam vidéken. Amikor kitavaszodik, hozd el a fiadat is, legyetek vendégeim. Majd vele is beszélgetek. Ezt a történetet meg kell írnunk. Hadd tudja meg a világ, hogy asszonyként te mire voltál képes. Hisz életrevalóságban, bátorságban, munkabírásban túlteszel a férfiakon...
Nos, tavasszal kisfiammal meglátogattuk. Kessel úr, amilyen híres ember volt, épp oly szívélyes és egyszerű tudott lenni. Mindig ugyanabban a kikopott könyökű kabátjában jelent meg az Étoile-ban (ritkábban a Raszputyinban vagy a Pavillon Russe-ben), ebben írt otthon, ebben járt ki az emberek közé, pedig azt mondhatom, hogy milliomos volt. Csak akkor öltözött fel ünnepélyesebben, ha az Akadémiára ment. Lakásán, az ebédlőben óriási terített asztal állt. Körülötte mindig olyan éhes, kalandos múltú, viharvert emberek ültek, mint amilyen én is voltam.
A vidéki nyaralót hatalmas kert ölelte körül, lehetett öt-hat hektár. Kessel azt javasolta; menjünk sétálni, s közben meséljek magamról. A nagyra nőtt fű láttán rákérdeztem:
– Önnél nincs, aki kaszáljon?
– Kaszám az van, de a személyzetből senki sem ért hozzá.
– Na, kérem a kaszát! Értek hozzá, dicsekedtem.
És elmeséltem, hogy Dálnokban nagytatámmal kimentünk a kollektív gazdaságba (kolhoz, így mondtam oroszul). Nagyapám kaszált egy ideig, aztán lefeküdt pihenni, bele is aludt. Én alaposan megfigyeltem, miként lóbálta a szerszámot, miként fente, ha elkopott az éle, és elkezdtem húzni... húzni. Amikor az öreg felébredt, én büszkén mutattam, hogy tudok már bánni a halálosan veszélyes szerszámmal.
Joseph Kessel időközben arra kért, ne urazzam egyfolytában, hanem tegezzem. Szólítsam egyszerűen Zsefnek. Fele­sé­gé­vel is összebarátkoztam. Michele Kessel Ír­országban született. Két fiútestvére közül egyik pilóta volt Amerikában, a másik otthon élt Írországban. Michele betegeskedett már, amikor én körükbe kerültem. Állapota súlyosbodott és akkor Zsef arra kért, segítsek a gondozásában. Hívták a testvéreket, hogy még életben láthassák egymást. Zsefnek is ingadozó vérnyomása volt, és a művész életmód nem használt neki.
Amikor tíz évvel később, 1979. júliusában rövid időre hazajöhettem Erdélybe, arra kértem Zsefet, hogy amíg távol vagyok, próbálja megtartóztatni magát, nehogy italhoz nyúljon. Meg is ígérte. Itthon rossz előérzetem támadt, mindig rájuk gondoltam, nem tudtam aludni. Egyszer aztán felhívtam a családot innen, Romániából (nem volt egyszerű), és megtudtam, hogy Zsef akkor éjjel meghalt. Miután visszatértem, az orvosi látleleten a „rupture d’anevrisme” beírást találtam. Ezt a magyar szakirodalomban is aneurysma ruptúra néven emlegetik, egyfajta érkatasztrófát jelent. Azzal kezdődik, hogy elgyengül az érfal, és kizsákosodik. Már létezett megfelelő orvosi felszerelés, tudtuk, hogy gyomrának a verőere bármikor kiszakadhat, és akkor menthetetlenül elvérzik, de Zsef hallani sem akart arról, hogy megoperáltassa magát.
– Tisztességes, fájdalommentes, hirtelen halálnak nézek elébe, mint valamikor pilóta koromban. Mi értelme annak, hogy éljek, ha már nincs épkézláb gondolatom, vagy ha mégis felfakad egy-kettő, nem leszek képes azokat papírra vetni? – érvelt Joseph Kessel búcsúzáskor. Hat nappal a halála előtt (én tehát itthon voltam Erdélyben) leemelte egyik kedvenc, régebbi művét a polcról, és két nyelven dedikálta: „e két orosz történetet, Elvirának” így hangzik a francia mondat, majd oroszul folytatja: „Ná dobroju pámjáty” – egy jóságos emlékért 17. VII. ’79. Ezután Zsef megszegte nekem tett fogadalmát!
Mint világháborús pilótát a légvédelem telitalálata, őt is úgy érte utol a halál. Temetésén nem lehettem jelen, de előzetes megegyezésünkhöz híven én folytattam Michele gondozását. Rövidesen, alig fél évvel férje halála után ő is elhunyt. Mondanom sem kell, hogy azok, akik nap mint nap járták a Kessel család házát és élvezték a nagy író emberbaráti szeretetét, barátságát, hirtelen kikoptak. Michele temetésére sem jöttek el.
Unokaöccsét sem láttam soha a Kessel család lakásán, annyira, hogy én Maurice Druont csak újságból, televízióból ismerem. Utólagos értesüléseim szerint a nagybácsi és unokaöccse fiatal korukban igenis együttműködtek. Mi távolította el őket annyira, hogy Druon sem nagybátyja, sem nagynénje temetésére nem jött el? Talán az, hogy miközben Maurice francia utakon járt (a „Druon” nevet francia nevelőapjától vette át), Joseph lélekben orosz próbált maradni, mindhalálig. De ezt a titkot nem az én tisztem kutatni!
Michele Kessel rövid ideig tartó gondozásának idején egyedül maradtam, pontosabban a titkárnővel és a családi orvos­sal, akit dr. Maronnak hívtak. Kessel titkárnője, Jacqueline Mollat származását tekintve grófnő volt, szerény, mindig szo­morú asszony, rendíthetetlenül hűséges híve a nagy írónak. Ő írta át írógépen mindazt, amit Kessel kedvenc tollával papírra vetett. A Mester halála után is önszorgalomból látott hozzá a hatalmas értékű írói hagyaték rendezésének. Eközben én rendszeresen bejártam, beadtam Michele-nek az injekciót vagy a gyógyszereket, melyeket a doktor előírt, és tisztába is tettem a napról napra súlyosabb beteget. Továbbá én vásárolgattam ezt-azt, ami kellett. Eközben a hagyaték ügyintézésével megbízott közjegyzőt egyszerűen nem érdekelte, hogy a végén már tízezer frankos nagyságrendű költekezést vallhattam magaménak.
Michele halála után, mivel gyermek nem maradt utánuk, megjelentek a rokonok. Mindenki vitte, amit vihetett: műtárgyakat, könyveket, bútorokat, festményeket. A számlákat gondosan eltettem, de a jegyző azt mondta, a végrendeletben nem szerepel a kitétel, hogy ezeket a költségeket ő kell nekem kifizesse. Ekkor azt mondtam neki:
– Na, ide figyeljen, jegyző úr! Én jelen voltam, amikor néhai Kessel barátom idehozott közel tíz kiló aranytárgyat, és ön behelyezte azokat a széfbe. Ha maga itt és most, amíg kimegyek, meg nem üt engem, akkor én egyenesen a rendőrségre megyek. Viszontlátásra!... És elmentem.
Nem értem le az első emeletig, amikor utánam szaladt a jegyző.
– Kérném ideadni a nyugtákat! Kifizetek mindent! De ne tessék szólni senkinek!
– Rendben – mondtam, de észrevettem arcán a riadalmat, és vérszemet kaptam. – Még egy elvárásom van, tisztelt uram! Majdnem elfelejtettem! Kessel a temetőben nyugszik, de nincs neki síremléke. Úgy néz ki, nem is lesz. Az a kérésem; adja írásba, hogy megcsináltatja a márványtáblát, és arra felírja a nevét: Joseph Kessel író, a Francia Akadémia tagja. Született – Meghalt. Ennyi elég lesz! Bőven futja az önre szakadt potyavagyonból!
A jegyző nagyon meglepődött, de folytattam:
– Én csak ennyit kérek! Higgye el, ha megegyezünk, én nem láttam semmit, nem hallottam semmit.     Soha többé nem keresem, hogy találkozzam önnel.
Szót értettünk. Tartott tőlem a jegyző! Máig megvan a papír, melyben remegő kézzel vállalta a síremlék megépítését a párizsi Montparnasse temetőben, és az el is készült. Azóta is, ha a történtekre gondolok, büszke vagyok arra, amit tettem, bár a szélhámosság nem illik bele az én lelki világomba. Úgy érzem, ennyit megérdemelt Joseph Kessel. Két éve Tel Avivban jártam, és anélkül, hogy keresgéltem volna, rangos belvárosi helyen megpillantottam egy táblát: Joseph Kessel utca. Tehát nemcsak az oroszok és a franciák, hanem a zsidóság is magáénak vallja őt és életművét.
Végezetül hadd meséljek el két exkluzív kuriózum-történetet is. Első! Kesselék macskája lebetegedett. Azon túl, hogy családtagnak számított, épp azokban a napokban fontos szerepet játszott, mégpedig filmszínészként. Igen; Zsef valamelyik novelláját filmre vitték, és szerepelt benne a cica. Van egy fényképem a nagy íróról, melyen épp kedvenc állatkáját dédelgeti. A művész-cicának sem „civil” sem „filmsztár” nevére nem emlékszem, de tény, hogy csakis ő tudta azt a főszerepet végigjátszani, mely írva találtatott a forgatókönyvben. Nosza, nekiálltam perfúziózni... a macskát! Addig ilyesmit nem csináltam, de sikerült annyira életet öntenem belé, hogy végig tudta játszani a szerepét.
Egy másik hangulatos emlék! Az Étoile-ban Kesselék asztalához telepedett egy írótárs. Magasröptű vitákba keveredtek, és vodkával koccintgattak. Hogy, hogy nem, kiömlött egy pohárka spiritusz, mégpedig Kessel ruhájára. Majd rövidesen a szájában örökmécsesként égő cigarettáról leesett a parázs, és begyulladt tőle az akadémikus-író nadrágja. A halálra riadt főpincér odaugrott, ad hoc tűzoltóként egy egész vedernyi jeges vizet (pezsgőt hűtöttek benne a szomszéd asztalnál) Zsef ruhájára zúdított... Nos, ennek az epizódnak milyen címet is adhatnánk? Mámorból a... kijózanodásba?

(folytatjuk)