Verseit olvasva, festményeit felidézve megdöbbenhetünk Páll Lajos végső partraszállása után már azon is, hova is jutott kezdeti felhőtlen, népdalszerűen könnyed természetességgel gördülő rímeitől ez a költészet.
A féktelennek tűnő szürrealista látomásoktól a szonettbe zárt, kísértő múltig, a múlt nyomasztó s az utolsó másfél évtizedben egyre hevesebben feltörő emlékeiig. Mindez feltételezi azt is, hogy van út, mint ahogyan ítélet is van.
„Ó, veled is elvész, ó, veled sohasem teljesül...
felfog a gyér fű, kósza nád felveri
a föveny szorgalmas szövetét,
s nem elég a síkság a sok Duna-ággal,
hogy rád nyissa szemét a tányérarcú nap:
ha így számlálod vélt bűneid.
Mért hiszed, hogy lehetett volna itt más út,
időtlen edényben
magad sem tudod, mint volt a kezdet.”
Foglaljuk össze, miként is lehetett. Hiszen így történt, pontosan így. Ez volt az út, s pontosan ilyen lehetett az ítélet is. Volt egyszer egy korondi legényke, az átlagosnál élesebb szemű, ügyesebb kezű, érzékenyebb, ezért magányos, szótalan, visszahúzódó. Körülbelül egyszerre kezdett el rajzolni, festeni, írni. Az elején verseit is szívesen mondogatta, rajzait, festményeit is büszkén mutogatta. Mindez a korban, az ötvenes évek elején, közepén bőven elég lehetett volna a sikeres induláshoz!... Íme egy parasztzseni, egy székely csodagyerek! De még mielőtt felívelhetett volna a megszokott karriertörténet – a bekalkulálható s annyiszor, már-már törvényszerűen ismétlődő hasra esésekkel –, közbeszólt a történelem. Páll Lajos sokáig, amíg mások esetleg megalkudtak, a Duna partján dolgozott, s nézegette az eget, a felhőket, azok legalább szabadok, neki nem volt sem amit megbánnia, sem amit megtagadnia! A koholt vádak, amelyekről, ahogy az mifelénk lenni szokott, csak jóval később derült ki, hogy koholtak, egyszerre a börtönbe, majd a lágerbe röpítették. Igen, csak INNEN érthető minden. A hatéves fogság, a kényszermunka visszafojthatatlan élményeit átsugározzák az e világi szótalan és alig megnevezhető gyötrelmeikkel a verseket. S mert csak innen érthető minden, mutatja, miért is zárkózott be Páll Lajos nehéz földje hűségébe. Egyik gyönyörű versének soraival búcsúzunk Tőle mi is:
„Meglelted hát, hol bevárd öregséged,
a kertet, a házat, az utat, a szemközti völgyet.
Irtást nem érő erdőt telepítesz türelmed köré,
hadd tévedjen el benne az idegen tekintet.”
Páll Lajos jeles erdélyi képzőművész és költő 1938-ban a híres sóvidéki községben, Korondon látta meg a napvilágot. A képzőművészet iránti érzékenysége, tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, Trózner József tanár javaslatára tanulmányait Marosvásárhelyen a képzőművészeti iskolában folytatta. Tizedik osztályos volt, amikor verseit közölte az Igaz Szó folyóirat. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben festészet szakon kezdte el, de nem fejezte be, mert az 1956-os szabadságharccal szimpatizált, ezért 1958-ban bebörtönözték. Kolozsváron, Szamosújváron raboskodott, majd a Duna-deltába vitték kényszermunkára. 1962-ben szabadult. Korondon élt és dolgozott, itt születtek a szűkebb pátriája és annak tágabbra nyitott környéke ihlette egyéni stílusú, élénk színekben ragyogó, életszeretetet sugárzó festményei és az ezekkel szinte feleselő, sokkal melankolikusabb, borúsabb világlátásról valló költeményei. A romániai és magyarországi Írószövetség is tagjai sorába fogadta. Első verseskötetét (Fényimádók címmel 1970-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában), akárcsak a következőket (Köves földek, Szárazvillámlás, Partraszállás, Három csűrben, Andromakhé uszályán), ő maga illusztrálta. Munkásságát 1995-ben Aranka György irodalmi díjjal, 1998-ban Pro Cultura Hungarica-díjjal ismerték el. 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, 2011-ben a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjjal tüntették ki, 2006-ban megkapta az ’56-os aranykeresztet. 2011 decemberében vette át a Szervátiusz-díjat. Páll Lajos festőművész a székelyudvarhelyi kórházban hunyt el november 9-én, péntek délután. Ma 13 órától Korondon a kalondai római katolikus temetőben helyezik végső nyugalomra.
